Kiesett a Fradi az Európa-ligából, majd Robbie Keane irányításával először nyert az NB I-ben, Diósgyőrben áll a bál, sehogy sem találják a menesztett Vladimir Radenkovics utódját, sokadszorra is leborulhattunk Szoboszlai Dominik lába elé. A mögöttünk hagyott hét sem volt eseménytelen a magyar labdarúgásban. Ám ha meg kellene nevezni, melyik volt az elmúlt napok legfontosabb eseménye a magyar futballban, akkor nem is vitás, hogy Dárdai Bence döntése kívánkozik az élre. Az ugyanis nem pillanatnyi öröm vagy bánat, hogy a legifjabb Dárdai fivér is a magyar válogatottban szerepel a jövőben, hanem meghatározza az előttünk álló évtizedet. S nem csak oly módon, hogy a mindenkori szövetségi kapitány számíthat egy Bundesliga-szintű, technikás, jó szellemiségű támadó középpályásra.
Éles váltásként egy kedves emlék a múltból. Negyedszázada kollégákkal meghívásnak köszönhetően Jánoshalmán szerepeltünk teremtornán. A „vigília” nem éppen a csendes áhítat jegyében telt, ellenkezőleg, másnap kellett focizni – ennyit a dolog sportértékéről. A Hajósi Pincefaluban bizonyos János, helyesebben Hansi volt a házigazdánk. Egy hetedik generációs magyarországi sváb vendéglátós. Ő jellemezte így magát, egyenlően hangsúlyozva a magyarországit és a svábot. Büszkén mesélte, immár több mint két évszázada valamennyi egyenes ági felmenőjének az édesapja és az édesanyja is magyarországi sváb volt. És a fia? – kérdeztem tőle. Remélem, továbbviszi a hagyományt, de ez már az ő döntése – így felelt.
Akkortájt, Balázs öccse tragikus elvesztése után készítettem – nekem legalábbis – máig emlékezetes interjút Dárdai Pállal. A jelenből visszagondolva úgy fogalmazhatnék, volt alkalmam, szerencsém interjút készíteni vele, de akkoriban ez még másként ment. Leautóztam a tatai edzőtáborba, edzés után odaléptem Palihoz, aki a kérésemre igent mondott, majd beszélgettünk, az elkészült szöveget még csak egyeztetni sem kellett vele. Többször idéztem már ezt az interjút, amelyben
Pali őszintén és határozottan beszélt a terveiről: profi pályafutása után majd hazatér, átveszi a pécsi labdarúgás irányítását, s idővel szeretne szövetségi kapitány lenni.
Az élet másként hozta. Elsősorban nyilván azért, mert született három, a futballra is tehetséges gyermeke. Nem akarok elveszni a részletekben, Dárdai Pál és a fiai élete nyitott könyv. A történetnek csak az eleje és a vége lényeges: végül mindhárom Dárdai fivér, Palkót és Mártont követve Bence is hazatalált. Lehettek kétségeink, de végül a szívük hazahúzta őket. Pedig mindhárman Németországban nevelkedtek, szerepeltek a német utánpótlás-válogatottakban, a családi fészek Berlinben van, s miként az édesapa egy korábbi interjúban elárulta, a három fiú felnőve otthon már németül beszél egymással.
Eltűnődhetünk azon, vajon miért választották mégis a magyar válogatottat. A döntésükbe persze beleszőhetjük a karrierszempontokat: a német válogatottság még a legtehetségesebbként emlegetett Bencének is bizonytalan, de azt hiszem, ez ingoványos terület.
A gyökerek, az erős gyökerek döntöttek. Apáról fiúra, sőt nagyapáról unokára, Dárdai Pali gyakran beszél arról, az ő édesapja milyen erős hatással volt a fiaira is, s nyilván nem volt ez másként a bukovinai székely ősök esetében sem. Ha bárkinek kétségei lettek volna, azokat maga Dárdai Bence oszlatta el.
Minden hálám ellenére a gyökereim Magyarországhoz kötnek, a szívem és a családom szíve Magyarországért dobog
– így mondott egyszerre köszönetet és kért megértést Németországban, ahol most kissé neheztelnek rá, hozzátéve, az édesapja is örül, hogy így döntött.
Globalizált világunkban megesik, hogy valakit külföldre sodor az élet. Az is, hogy ott ragad, s idegenként is megtalálja a számítását és a boldogságát. Csak azt nem hiszem, fogadom el, ha valaki úgy neveli a gyerekét: mindenhol jó, csak nem otthon.
Dárdai Pál teljesítette a küldetését, amiért jár a köszönet. Mostantól a fiain a sor. Nem csupán Marco Rossi, remélem, sőt biztos vagyok benne, Hansi is boldog, hogy így alakult.
Podcast Dárdai Pállal, 2025. február:
