Tisztességből lemondtam, senki sem marasztalt

Idehaza, ha kellett hálót csomózott, hogy az Eb-re készülő magyar férfi röplabda-válogatott edzeni tudjon. Törökországban a Fenerbahce edzőjeként kétszer nyert bajnokságot, a vállukon vitték az emberek. A 69 éves Demeter György ma már nem tart edzéseket, de minden kaposvári meccsen ott van a lelátón. Nagyinterjú azzal az edzővel, aki egy olimpiai selejtezőn azért is küzdött, hogy a nemzeti csapat rosszul megvett repülőjegyeit ki tudják cserélni.

Demeter György, a magyar röplabdázás egyik legsikeresebb edzője Fotó: Lang Róbert / Somogyi Hírlap

– Ez a tudás a mai napig megmaradt?
– Olyannyira, hogy ebben az évben Kaposvárott óraadó tanárként török gyerekeket tanítottam a magyar nyelvre egy iskolában. A török Şişecam nevű óriásvállalat ugyanis a városban épít egy üvegcsomaglóanyag gyárat. Rengeteg török szakember él most itt, az ő gyerekeiket kell tanítanom. Nem hittem volna, hogy öreg fejjel ekkora kihívás elé állít még az élet, de nagyon élvezem ezt is. 

– Visszatérve a török légióséletre, sikertörténet volt ez?
– Nézze, én voltam az egész török sportban a második olyan külföldi játékos, aki saját csapatának a kapitánya lehetett. Az NSZK labdarúgó-válogatottjának kapusa, Toni Schumacher a Fenerbahce együttesében volt az első, én pedig az ankarai röplabdacsapatnál a második. 

Toni Schumacher, aki Törökországban az első külföldi csapatkapitány volt, Demeter György pedig a második - Fotó: SVEN SIMON / picture-alliance

Ezt anno a török sajtó is megírta. Számomra ez olyan visszajelzés volt, amely azt igazolta, hogy elégedettek velem. 

Játékosként bajnokságot nem nyertünk, de a török kupasorozatban két győzelmünk is akadt: a Köztársasági elnöki és a Miniszterelnöki Kupa is a miénk lett.

Előbbit a bajnok és a kupagyőztes játszotta le egymás ellen. Akkor az Eczacıbaşı volt az egyeduralkodó, ők nyerték a bajnokságot, mi szettet sem tudtunk tőlük rabolni az idény során. Erre jött ez a kupadöntő, ahol 3-1-re nyertünk ellenük, ez óriási sikernek számított.

– Amikor 1991 őszén hazatért, a Kaposvár játékos-edzője lett. Bajnokságot és Magyar Kupát nyertek. Csoda volt ez?
– Abszolút. A bajnoki döntőt és a Magyar Kupa-finálét is a Szeged ellen játszottuk. A döntőben az ötödik meccsen, Kaposvárott húztuk be az aranyat, a Magyar Kupát is hazai közönség előtt nyertük meg. Itt kezdődött el ennek a csapatnak az évtizedeken át nyúló sikertörténete.

– 1992 tavaszán miért hagyta abba a játékot?
– Sok volt már a kettős munka, 35 éves voltam. El tudtam volna még játszadozni, de az már nem lett volna ugyanaz. A fiataloknak egyre több edzés kellett, ezt pedig fizikailag nem bírtam. Erre amúgy 1992 januárjában egy Tungsram elleni vereség kapcsán jöttem rá. Olyan csapattársaim voltak, mint Kántor Sándor vagy Pásztor Attila. Amit ők bírtak, az nekem már nagyon sok volt. 

– A Magyar Kupa-győzelem után soha többet nem lépett pályára?
– De, még éveken keresztül eljártam Keszthelyre játszani, de az már nem ugyanaz a szint volt. Tudja, a játékot mindig nagyon élveztem. Csak azok az átkozott bemelegítések ne lettek volna, meg az edzések sem szereztek mindig örömöt. 

– Ha már emlegettük a Szegedet, annak a csapatnak a legendás edzője, Nyári Sándor a mai napig párás szemekkel emlegeti ennek a két csapatnak a párharcát.
– Nem véletlenül teszi ezt, mert ezek a rangadók mindig telt ház előtt zajlottak. Csodás hangulat jellemezte ezeket a meccseket, sikk volt kijárni. Én ezeket a mérkőzéseket szerettem a legjobban, mert itt tényleg komoly küzdelem és kihívás elé állított bennünket. 

– 1996-ban újabb fordulat jött el az életében, mert Nyári Sándor mellett ön lett a magyar férfiválogatott edzője. Ezzel pedig egy öt éven át tartó, mai szemmel nézve hihetetlen széria vette kezdetét, amely a 2001-es Eb-részvételben csúcsosodott ki. Hogyan emlékezik vissza erre a fél évtizedre?
– 1996-ban pár hónapon át Garamvölgyi Mátyás volt a szövetségi kapitány, aki akkor került ki Törökországba az Ankara szakmai igazgatójának. Garamvölgyi mellett Nyári Sanyi és én dolgoztunk, aztán egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy ott is maradtunk. Az edzések kilencven százalékát én vezettem, mert Sanyi rendkívül sok más feladatot is ellátott. Edző is volt, de menedzser is. Ő szeretett nyilatkozni, én nem annyira. Ő meccselt és nagyon jó pszichológus is volt. Annak a válogatottnak olyan egyéniségei voltak, akikkel nem mindig volt egyszerű szót érteni. Nyári Sándor ebben kiváló pedagógusnak bizonyult – egy ideig. Mert a 2001-es csehországi Eb-re már nem jött velünk. Lemondott.

– Erről legendák keringenek, de mi történt ott valójában?
– Nézze, addigra Nyári Sándornak akadt pár problémája egy-két játékossal. 

Az egyik edzés után Pásztor Attila valamit beszólt Kántor Sándornak. Amúgy ez a két játékos baráti viszonyban volt egymással, szóval, ártalmatlan zrikának tűnt az egész. Nyári ott állt az öltöző közepén, amikor ez a két játékos egymásnak rontott.

Ez volt az a pillanat, amikor Nyári feladta, így mehettem én kapitányként a csapattal az Eb-re. Ahol megvertük a németeket, a jugoszlávoktól szettet raboltunk, a lengyelek ellen mi vezettünk. Végül a tizedik helyen végeztünk. Akkor senki sem gondolta volna, hogy a következő negyedszázadban egyszer sem játszhatunk Eb-n. Pedig 2001 után lett volna még lehetőségünk az Eb-részvételre, de mindig az utolsó pillanatban buktuk el a selejtezőket. 2003-ban Belgium okozta a vesztünket, mert ellenük kikaptunk, így nem fértünk be a két legjobb csoportmásodik közé.

– Milyen körülmények jellemezték az akkori válogatott lehetőségeit?
– Mai szemmel nézve hihetetlen és elképesztő sztorikat éltünk meg. Dunavarsányba mentünk le edzőtáborba. Látom, hogy a labdafogó háló egy darabját vágták le, azt akarták nekünk feltenni az edzéshez. Kérdeztem, ez micsoda? Megvonták a vállukat, majd közölték, röplabdaháló nincs, majd másnap a Népstadionból hoznak egyet. A világsztár Kántor Sándorral együtt csomóztuk a labdafogó hálót, hogy tréningezni tudjunk. Másnap meg is érkezett a felszerelés a Népstadionból, erre látom, hogy teniszhálót küldtek. Folytassam? Ezt a válogatottat senki sem menedzselte, senkinek nem voltunk igazán fontosak. Elmeséljem, mit éltünk át 2003 novemberében a finnországi Kuopióban az olimpiai előselejtezőn? Hogyan lettem edzőből repjegyekkel csencselő? 

– Hallgatom.
– Az észtek és a finnek ellen kellett pályára lépni. Annyira nem bízott bennünk senki, hogy a hazafelé szóló repülőjegyeket úgy vették meg, hogy biztosak voltak a kiesésünkben. Erre megvertük az észteket és a finneket is, majd a szlovénokat 3-2-re. Csakhogy ekkor már a mi repülőnk elment. Nem szeretném részletezni azt, hogyan tudtuk megoldani, hogy a csapat végül hazajusson.

 Lejátszottuk a meccset, majd ott csencseltünk a repülőjegyekkel. Ennyire nem számított senki arra, hogy mi bármilyen komoly eredményt érhetünk el akkor.

Ennyire nem bízott bennünk senki sem.

– Melyik válogatott meccsre emlékezik vissza a legszívesebben?
– Nézze, a németek legyőzése az Eb-n mai szemmel nézve is felfoghatatlan bravúr. De az Eb-re vezető úton Kaposvárott a görögök elleni 3-2-es győzelem volt az igazi dráma, nem beszélve az utolsó Eb-selejtezőről, amit idegenben nyertünk meg 3-2-re Horvátország ellen, hiszen ott dőlt el a kijutásunk. 

– Miért hagyta ott 2007-ben a férfiválogatott kispadját?
– Ebben az évben Szombathelyen játszottunk olimpiai selejtezőt. Amikor a finnektől kikaptunk, tudtuk, hogy ez a hajó elment. Előtte vezetőségváltás történt a szövetségben. Úgy gondoltam, hogy az lenne a tisztességes, ha lemondanék. Jött az új főtitkár, Dikácz Ernő. Amikor megemlítettem neki, hogy mire készülök, a szeme sem rebbent.

– Nem marasztalták?
– Ugyan, hova gondol. Annyit nem mondtak, hogy köszönjük szépen. Tudomásul vették, hogy lemondok. Így ért véget ez a történet. Aztán 2013-ban szóltak, hogy vegyem át ismét a nemzeti csapatot. Egyfajta szükségállapot uralkodott, volt olyan, hogy nem volt tizenkét épkézláb ember a válogatottnál. 

Demeter György 2025 júliusában befejezte az edzősködést - Fotó: Lang Róbert / Somogyi Hírlap

A 2015-ös Eb-selejtező első szakaszában Svájcot, Bosznia-Hercegovinát és Norvégiát is legyőztük, de a második körben már nem tudtunk meccset nyerni, így ezt az Eb-szereplést is elbuktuk. Én pedig 2014 nyarán újra, immár véglegesen távoztam a kapitányi hídról. Előtte még annyit tettem, hogy a szövetség figyelmébe ajánlottam Juan Manuel Barrialt, aki utánam öt éven át töltötte be ezt a posztot.

– Ugorjunk most vissza az időben. 2007-ben a török sport egyik ékkövének számító klub, a Fenerbahce kérte fel edzőnek. Hogyan emlékszik vissza erre a három évre?
– 2008-ban bajnokságot és kupát nyertünk, 2010-ben pedig újra bajnokságot. Számomra ezek tényleg feledhetetlen évek voltak, mert addigra Törökországban óriási fejlődésnek indult a sportág, amely hihetetlen népszerűséggel párosult. Mielőtt aláírtam volna a szerződésemet, 2007 tavaszán a Fener elvesztette a bajnokságot. Ez azért volt rendkívüli esemény, mert a klub abban az évben volt 100 éves és minden csapatsportágban török bajnok lett – a férfi röplabdát kivéve. Ekkor kerültem oda, képzelheti mi ment ott. Szegény elődöm, a kubai Jesús Savigne bukta el az aranyat. Egy évvel később pedig megnyertük a bajnoki aranyérmet. 

A vállukon vittek az emberek. Ezt nekem, aki amúgy nem szereti a felhajtást, nagyon szokatlan volt. 

Az is, hogy díszvendégként ott lehettem 2008. április 2-án a Chelsea elleni labdarúgó BL-negyeddöntőben a Fener díszpáholyában. 

– Élvezte ezt a felhajtást?
– Élvezte a fene. A második bajnoki cím megnyerésekor ki kellett menni a Besiktas elleni labdarúgómeccsre, hogy tiszteletkört tegyünk. Ott éreztem meg igazán, micsoda nyomás van a XXI. századi modern sportolókon, gladiátorokon. 

– Lehet itt szerénykedni, csak nem biztos, hogy érdemes. Ön ennek a sportágnak az egyik legsikeresebb magyar edzője. Miért van akkor az, hogy az életútjáról annyira keveset beszélt eddig?
– Azért, mert soha nem szerettem előtérbe helyezni magamat, mindig úgy voltam, hogy beszéljenek helyettem az eredmények. Sok edzőtovábbképzésen vettem részt. Ott ültem az edzők között. Bárki is tartott ott előadást, a trénerek csak cöcögtek, meg láttam rajtuk, hogy mennyire nem érdekli őket ez az egész. Ezen akkor megdöbbentem. 

Ekkor mondtam azt, hogy én nem vagyok hajlandó a szakmai berkekben nyomulni. Minek, ha úgysem érdekel senkit sem? Aki kíváncsi rám, az úgyis megtalál, annak szívesen elmondok mindent.

De ebben a közegben miért toljam magam előre? Sosem szerettem, ha fényeznek, mindig távol tartottam magam ettől.

– Jövőre lesz 70 éves. Milyen tervei vannak még?
– Edző már biztosan nem leszek, 2025 júliusában letettem a lantot. Ugyanakkor minden meccsen kint vagyok, szívesen nézem a Kaposvár játékát. Olykor az unokámmal a lelátón, olykor a VIP-páholyban találnak meg. Bárkivel szívesen beszélgetek. Úgy tűnik, hogy a Kaposváron élő török gyerekek magyar nyelvű tanítását is viszem tovább. Amúgy meg élem a nyugdíjasok boldog életét. Művelem a saját kertemet és eljárok ide, a somogyi tavakhoz horgászni. Mondhatnám, kicsivel is beérem, de inkább a nagy halakat szeretem.