Világnézeti feszültségek mindig voltak és lesznek. Ilyen az élet. Vagy ilyenné tettük? Ki tudja. Közelgő össztársadalmi megegyezésről, burukkolós világbékéről legfeljebb Marx ifjúkori zsengéiben meg népmesék slusszpoénjaiban olvashatunk („…és boldogan éltek, míg meg nem haltak”), máshol nemigen. Nem kell itt mindjárt az ukrán parlament plenáris vitanapjaira gondolnunk, ahol a képviselők rendre összeverik egymást, feszültség van mindenütt, ahová a rút politika beteszi a lábát. Ráadásul a helyzet egyre rosszabb. Nyílt utcán, villamoson, piacon ugrik össze egyik ember a másikkal, még piszlicsáré ügyekben is, ha ütközik a pártállásuk. Kipróbált, régi barátságokat is képes megfertőzni a politikai másként látás. Az sem ritka, hogy rokonságon, családon belül robban ki a világnézeti viszály. Mintha valakiknek érdekükben állna ez a végtelenített háború.
Ha kártyázni kezdünk a barátaimmal, már a játék legelején egyezményesen rögzítjük: a béke érdekében még csak utalás se hangozzék el politikusokról, regnáló kormányról. Snapszli közben se Orbán, se Gyurcsány, se Juncker, senki ne lépjen be a házba! Pártokból meg végképp semmit a parti alatt, a kampányízű beszólásokról nem is beszélve. (Legutóbb már azon merengtünk, hogy a kutya bent maradhat-e a házban parti közben. Nincs-e abban valami áthallás, hogy egyfarkú.)
Néha hosszan elmerengek, vajon ebben az egymásnak ugrasztott, agyonpolitizált világban el tudnánk-e még beszélgetni egymással mindenféle mesterkélt tabufékek nélkül? Hiszen attól, hogy ő úgy látja a világot, én meg így, még összeérhet a vállunk.
