Világnézeti feszültségek mindig voltak és lesznek. Ilyen az élet. Vagy ilyenné tettük? Ki tudja. Közelgő össztársadalmi megegyezésről, burukkolós világbékéről legfeljebb Marx ifjúkori zsengéiben meg népmesék slusszpoénjaiban olvashatunk („…és boldogan éltek, míg meg nem haltak”), máshol nemigen. Nem kell itt mindjárt az ukrán parlament plenáris vitanapjaira gondolnunk, ahol a képviselők rendre összeverik egymást, feszültség van mindenütt, ahová a rút politika beteszi a lábát. Ráadásul a helyzet egyre rosszabb. Nyílt utcán, villamoson, piacon ugrik össze egyik ember a másikkal, még piszlicsáré ügyekben is, ha ütközik a pártállásuk. Kipróbált, régi barátságokat is képes megfertőzni a politikai másként látás. Az sem ritka, hogy rokonságon, családon belül robban ki a világnézeti viszály. Mintha valakiknek érdekükben állna ez a végtelenített háború.
Családi lájk
Míg apjukom Brüsszelben árulja a hazát, asszonya kormányhivatali osztályvezetőként lájkolgatja az urát?