Ami véres, kíméletlen és nemzetellenes cselekedet történt idehaza a XX. században, az száz éve e napon, a Tanácsköztársaság kikiáltásakor fogant. Minden ebből ered. Az orosz hadifogságból hazatért Kun Béla és cimborái 133 nap alatt elképesztő káoszt teremtettek a kivérzett országban. Hogy intézkedéseiknek foganatjuk legyen, arról egy Szamuely Tibor nevű szörnyeteg gondoskodott, aki Lenin-fiúival egyvégtében az országot járta, gyilkolt, akasztott. (A kommunista vezérkar tagjai között találjuk a Vörös Őrség ifjú parancsnokát, Rákosi Mátyást, a későbbi „szeretett vezért” is.)
Arról kevés szó esik, hogy a bukás után milyen elképesztő igyekezettel ment a gyűlölködés Horthy Miklós nemzeti kormánya ellen. A Bécsbe menekült és revansra vágyó népbiztosokról és sleppjükről így ír Mályusz Elemér A vörös emigráció című könyvében: „jól tudják és érzik, hogy békés viszonyok között semmit sem remélhetnek, ezért minden igyekvésük a helyzet felborítása, a belső ellentétek szítása. (…) Röplapokat, újságokat szerkesztenek, (…) a földmívelő nép indulatát a polgárság ellen akarják felkorbácsolni, a munkásságét meg mindkettő ellen (…) A fő cél mindenütt a belső ellentétek mélyítése, hogy a felfordulás lehetséges legyen.” Milyen ismerős a módszer!
Néhány évtizeddel később, a második világégést követő kommunista hatalomátvétel után Rákosi folytatta, amit Kun Béláék abbahagytak. De a rendszerváltás nyomán felbukkant, sőt hatalomra kerülő szabad demokratákról is hamar kiderült, kik az eleik. Ne legyenek illúzióink, még nem tűnt el a „tanácsköztársaság-csapat”, csupán átvedlett. A kígyók itt kígyóznak közöttünk.
