Alanyi jogon ordítoznak

Nagy Attila Tibor szerint a kormányoldal csak azért él kevesebbet a bekiabálás eszközével, mert a kétharmaduk miatt őket „nagyobb felelősség terheli azért, ami a parlamentben folyik”.

Tulajdonképpen nincs semmi baj a parlamenti bekiabálásokkal, azok ugyanis hozzátartoznak a Ház hagyományaihoz – írja Nagy Attila Tibor a Népszavában (idéz is néhány gyakori szólamot: „Csaló gazemberek!”, „Bohóc!”, „Maffia!”, „Orvost!” stb.) A szerző szerint mindaddig jogos a közbekiabálás, amíg nem zavarja túlzott mértékben a felszólalót és nem „kreál” nagyon erős zajt. (Persze mindebben a zajongók frusztráltsága is benne van, hiszen nem egy olyan ellenzéki képviselő ül az Országgyűlésben, aki már kilenc esztendeje ellenzékben kesereg. Értsük meg szegényeket.) Miután a beszédek többségét előre be kell jelenteni, a szerző úgy véli, „erősen korlátozott a spontán felszólalások lehetősége, így aztán a bekiabálás ezt valamelyest pótolja”. Alanyi jogon jár. De nincs ezzel semmi baj, sugallja a cikkíró, más európai országban is rendszeres a szertelen közbeordibálás. (Sőt – ezt én teszem hozzá – Ukrajnában a szóbeliséget olykor pofonokkal is cizellálják.)

Nagy Attila Tibor szerint egyébként a kormányoldal csak azért él kevesebbet a bekiabálás eszközével, mert a kétharmaduk miatt őket „nagyobb felelősség terheli azért, ami a parlamentben folyik”. A nyakatekert érvelésből azt vélem kiolvasni, hogy ezeken a plenáris zajongásokon csak a kormányoldal tudna segíteni „néhány rendelkezésnek az ellenzék számára kedvezőbb átírásával”. Csakhogy ezt a kormánypárti házvezetés úgysem fogja megtenni, véli a szerző. Majd bolond lenne…

Így aztán a Fidesz kicsinyessége miatt a jövőben is számolnunk kell azzal, hogy felszólalásaikat gyakran kíséri majd a háttérből ellenzéki vokál. Orbán a hibás.