Az állami terrorizmus csimborasszója volt az a nyolcvan évvel ezelőtti nap (1939. augusztus 23.), amikor Moszkvában a Szovjetunió és Németország külügyminisztere aláírta a hírhedt Molotov–Ribbentrop-paktumot. Azt a diplomáciai szégyendokumentumot, melynek titkos záradékában a két elvadult állam Lengyelország lerohanása mellett fél Európa felosztásáról is döntött. Aki addig kételkedett abban, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb egy tőről fakad, csattanós választ kapott. (Érdekes, Kádár-kori tanulmányaim során erről egy kukkot sem hallottam.)
Emlékezetes – számunkra különösen – az öt évvel későbbi augusztus 23-a is. 1944-ben e napon jelentette be a román király, hogy országa „megvilágosodott”: a szovjet oldalon folytatja a világháborút. Nem is lacafacáztak, száznyolcvan fokkal elfordították az ágyúkat, s onnan kezdve már az addig szövetséges magyarokat és németeket lőtték. Volt gyakorlatuk az ilyesmiben. Az első világháborúban is velünk szimpatizáltak, ám a harcokba csak két évvel később szálltak be, ráadásul az akkor már erősebbnek látszó túloldalon. Belépésük balul sikerült, gyors különbékére kényszerültek – ám 1918 őszén, egy nappal (!) a Monarchia fegyverletétele után újra „hadba léptek” az akkor már nem létező ellenséggel szemben, s így „győztesként” jöttek ki a nagy háborúból. Sok más mellett Erdélyt is vitték.
A hála az 1944-es átállás után sem maradt el. A békekongresszus úgy döntött: Románia megtarthatja a még Trianonban megítélt koncot. Huszonhat történelmi magyar vármegyét abból a Regnum Marianumból, amelynek alapítójára épp a napokban emlékeztünk.
Ha lenne végtelenített felkiáltójel, idetenném.
