Azon a hajnalon bekövetkezett, ami már a forradalom első napjától a levegőben volt: a szovjetek elözönlötték Magyarországot. Úgy jöttek be, hogy valójában ki sem mentek. A barikádokon ellenálló pesti srácoknak esélyük sem lehetett a kétszázezres hordával szemben.
Két nappal korábban, 1956. november 2-án Tito elnök brioni villájában született meg a döntés Magyarország sorsáról. Rólunk, nélkülünk. A jugoszláv diktátorhoz kiutazó szovjet vezetők megbeszélése áthúzódott a másnapba. Amikor fölálltak a tárgyalóasztaltól, már eldőlt a sorsunk: jönnek. Már csak sóhajtásnyi maradt a szabadságból. (Kis „színes”: a román pártvezetés jelezte, ha kell, szívesen segít a megszállásban…)
Kádár János bábkormányfő az invázió utáni napokban többször is kijelentette: „Egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett […]” A megszeppent hazaáruló akkor még nem merte továbbfeszíteni a húrt, épp elég volt neki a nemzet közutálata. Csapatában olyan aljaembereket találunk, mint a tanácskommün-népbiztos Münnich Ferenc, a villatolvaj Apró Antal vagy a piros fejű expék, Marosán György, aki később egy lakossági fórumon a merész kérdésre – Ki hívta be az oroszokat? – öntudatosan válaszolta: – Én hívtam be őket, s megnyugtatom magukat, nagyon sokáig itt is fognak maradni. – A legelkeseredettebbek sem hitték, hogy igaza lesz: harmincöt évig maradtak. Behívóik még ma is igét hirdetnek…
A művelt Nyugat? Sietve biztosította a megszállókat: nem kíván beavatkozni a kommunista blokk belügyeibe – mindössze rádióin keresztül buzdította további harcra a pesti srácokat.
Közben idehaza már ácsolták a bitókat.
A múltat eltörölni? Soha!
