Az állami terrorizmus csimborasszója volt az a nyolcvanegy évvel ezelőtti nap (1939. augusztus 23.), amikor a Szovjetunió és Németország külügyminisztere Moszkvában aláírta az azóta hírhedtté lett Molotov–Ribbentrop-paktumot. Azt a szégyendokumentumot, amelynek titkos záradékában a két haramiaállam Lengyelország lerohanása mellett fél Európa felosztásáról döntött. Aki még kételkedett abban, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb egy tőről fakad, csattanós választ kapott.
Emlékezetes egy másik, öt évvel későbbi augusztus huszonharmadika is – kivált számunkra. 1944-ben ekkor jelentette be a román király, hogy országa „megvilágosodott”, és a szovjet oldalon folytatja a világháborút. Nem is cifrázták, nyomban megfordították az ágyúikat, s onnan kezdve már az addig szövetséges magyarokat és németeket lőtték… Három nappal később pedig már a mai Magyarországon nyomult előre a köpönyeget fordító ármádia. (A román átállás legalább annyira magán hordozta az ország nemzeti karakterét, mint 1918. december 1-jén az a bizonyos gyulafehérvári „Nagy Egyesülés Napja”. Ismeretes, ekkor mondta ki a magyarországi románság: Erdély Romániát illeti.)
A szövetségesek hálája ezúttal sem maradt el. Hiába reménykedtünk a fegyverszünettől a párizsi békekötésig, talán sikerül meggyőznünk az ítélkezőket, és felülemelkednek a győztesek gátlástalanságán. De ez csak ábránd volt. Románia megtarthatta, „visszakapta” a még Trianonban kialkudott koncot, az akkor megkaparintott huszonhat történelmi magyar vármegyét abból a Regnum Marianumból, amelynek alapítójára, Szent Istvánra épp a minap emlékeztünk.
Emlékezzünk!
