Mozgalmas reggelre ébredt az ország. A rádió gombját csavargató hallgatót hajnali ötkor ismeretlen adó riasztotta: „Kádár János vezetésével megalakult a forradalmi munkás–paraszt kormány”. Aki még szendergett, az is talpra rémült. Negyedórára rá a Szabad Kossuth Rádióból érkezett a felelet: „Itt Nagy Imre beszél […] Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van…” Nyolc óráig, amíg meg nem szakadt az adás, még többször lement a beszéd. De akkor már lánctalpak csörögtek az utcaköveken… Vasárnap volt, 1956. november negyedike.
Hallgassuk csak Kádár három nappal korábbi beszédét! „Magyar munkások! Parasztok! Értelmiségiek! […] Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helytálltatok! […] Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését.” Kádár ezekkel a szovjet tankokkal érkezett a magyarokat „felszabadítani”. Harminc ezüst helyett harminchárom Kádár-évet kap majd a magyar Júdás.
Két nappal korábban, miközben az ország a győztesnek hitt forradalom lázában égett, a kommunista vezérek már döntöttek a sorsunkról. Rólunk, nélkülünk. Csak az volt a kérdés, meddig tart majd a vérfürdő. Hruscsov legyintett: egy-két nap az egész… A művelt Nyugat? Sietve biztosította a megszállókat: nem kíván beavatkozni a kommunista blokk belügyeibe – igaz, rádióin keresztül harcra buzdította a pesti srácokat. Kádár az invázió utáni napokban többször is kijelentette, senkinek sem lehet bántódása amiatt, mert az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett. Pár hónapra rá megnyitották a 301-es parcellát. A múltat eltörölni? Soha!
