Ebben a kis írásban, szavamat rá, nem lesz politika. Kihajtom a sorok közül, mint pásztorember a gulyát a legelőre ma, Szent György napján. Elég volt belőle. Ki tudja, mióta, másról sem írunk, mint a rút politikáról. Sehol egy békebeli tárca, színes karcolat, rövid vers… Kinyitod az újságot, már ömlik rád a politika szennye. Miközben odakint már ott duzzad a tavasz, csak nem ér el hozzád.
Miért hagytuk, hogy így legyen?
Ma nem hagyom.
Kell, hogy az ember olykor kilépjen térből, időből, hogy magasabbról lássa a világot, helyére tegye benne önmagát. Fogadkozni szoktunk ilyenkor: elég a bezártságból, a penészszagú életből, ablakot nyitok, rendet teszek a portán. Megújulok, más leszek, majd megmutatom én, de meg ám! Hiszen tavasz van odakinn, kikelet. Jó gazda ilyenkor számba veszi a kiskertet, mit érdemes ültetni, ha már egyszer annyi mindent összevásárolt múltkor a gyömrői piacon. Vajon időben van-e még az ásással, palántázással? Sok a lutri az áprilisi tavaszban.
Ilyenkor hipp-hopp meteorológussá is leszünk, eget kémlelünk, napba hunyorgunk, szélirányt tájolunk. Óh, mióta vártunk erre! Rigófüttyre, cseresznyefavirágra, langyos napfényre. A béke földillatára.
Míg a takarmányoszsákkal szuszogok a tyúkól felé, a debreceni pulykakakasdalt dúdolom. (Hamis lehet, a két kutya kérdőn néz rám.) A munka nemesít? Lehet benne valami. Miközben morfondírozom, delet üt a főtéri kistemplom harangja. Ebéd után, cikkírás előtt, még járok egy rövidet a tulipános soron. Derékig sétálok a tavaszban. Mi kell még a boldogsághoz?
Talán amit a cinke csivitel az öreg almafán: Nyitnikék!
