Nagy bajban lehetett utolsó apostoli királyunk, IV. Károly, amikor az összeomlás napjaiban, 1918. október 31-én gróf Károlyi Mihályt nevezte ki Magyarország miniszterelnökének. A degenerációval jegyben járó arisztokrata nem tülekedett, amikor az észt porciózták, mindössze kártyacsatáiról és automobil-karamboljairól volt ismert. Nemhogy rendet nem teremtett a vereség zilálta hazában, nemhogy kettőre zárta volna a határokat – szinte kicsavarta a fegyvert a frontról hazatérő magyar bakák kezéből. Amikor pedig már teljes volt a káosz, átadta a hatalmat az orosz hadifogságból hazatért bolsevik Kun Béláéknak. A folytatást ismerjük: Lenin-fiúk, vér, diktatúra, káoszba sodort, Trianonba taszított ország. Megneszelvén a közelgő fordulatot, a vörös gróf 1919 nyarán Nyugatra pucolt, hogy aztán egy évre rá már onnan támogassa a bukott kommunistákat, és habzó szájjal szidja Horthy Miklós nemzeti kormányát.
A második világháború után szinte a megszállókkal együtt érkezett vissza Magyarországra (csak ő elegánsan, Nyugatról), ahol nem sokkal később Rákosi Mátyás párizsi nagykövetté tette. 1949-ben azonban – mert a szeme még jó (látja Rajkék „felfüggesztett pályafutását”) – kint maradt Nyugaton.
Károlyi hamvait 1962-ben hozatták haza Kádárék a nemzeti hősöknek kijáró pompával: újratemetés, mauzóleum, pártunk és népünk tisztelgése stb. A hála és emlékezetkiesés jegyében emelt egész alakos szobra 1975-től csaknem négy évtizeden át a Kossuth téren rombolta a városképet és a nemzettudatot. Csak 2012-ben söpörte el onnét a közakarat (az ellenzék féktelen jajveszékelése közepette, persze).
