Nem elég, hogy a világ csatazajban kényszerül ünnepelni a húsvétot, a megbocsátást hirdető Jézus emlékezete mára biztonsági kockázattá lett. A Vatikánba látogató hívőt biztonsági őrök vizsgálják át. Ide jutottunk. Vajon kiknek áll útjában a szelíd Jézus, aki még a keresztfára szegezve is így sóhajtott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”? Költői a kérdés. Mindeközben nyugatra tőlünk fonnyadni látszik a hit. Mintha lejárt volna a jegye, mintha útban lenne…

Mi, idehaza tartjuk magunkat rendületlenül. Nálunk az alaptörvény Istennel kezdődik – „maradiságunkért” kapunk is hideget, meleget a művelt Nyugattól. Mint aki lemaradt egy brosúrával. Holott „csupán” visszük tovább Jézus keresztjét. (Mintha csak összebeszéltek volna ellenünk, egyre jönnek a támadások. Újkori kufároktól kapjuk a gúnyos kritikákat. Mintha nem lett volna elég, hogy a kommunista évtizedek alatt elvették keresztény ünnepeinket, csak a locsolkodást meg a hímes tojást tűrték meg Mária országában. Jézus Krisztust „indexre” tették az istentelenek…)

Pár esztendeje a Notre-Dame felcsapó lángjainál, karnyújtásnyira húsvéttól, váratlanul összekapaszkodott a keresztény világ. Ha lehet pozitívuma egy tragédiának, ez az volt: lám, él még Krisztus hite a romlott Európában is, korai temetni! A zokogva imádkozó, térdre borult civilizáció mintha azt kiáltotta volna: nincs minden veszve, mégsem istentelenedett el az emberiség. Mégsem igaz, amit erőnek erejével belénk akarnak sulykolni, hogy kinőttük, meghaladtuk a kereszténységet, hogy maradi, aki még ma is csordult szívvel tekint föl a templomtoronyra. Dehogy!