A konzervatív értelmiségben nincs gyűlölet

Elgondolkoztató írást közölt Engel Pál akadémikus a Népszabadság július 25-i számában. Bár magam is az általa meglehetősen elmarasztalt konzervatív szellemiségű táborhoz, vagy más szavakkal a jobboldalhoz tartozom, a közéletben, a politikai vitákban fellelhető gyűlölködés, szitkozódás, a más véleményen lévők agyontiprása, megalázása engem is rendkívüli módon zavar, aminek számos alkalommal hangot is adtam. Írásában arra a felvetésre kívánt feleletet adni: miért gyűlöli a jobboldal a régi rendszert, az MSZMP-t és az utódpártját. Analízise és válaszai számos vonatkozásban meglepők, mindenképpen érdemesek a továbbgondolásra. Reflexiómat – hosszas töprengés után – még a nyáron elkészítettem. Közlését – Engel Pál váratlan halála miatt – természetszerűen el kellett halasztanom. Az alkotók gondolatai azonban szerzőik halála után is tovább élnek, foglalkoztatnak, válaszra késztetnek bennünket. Mivel Engel Pál felvetései másokban is megfogalmazódhattak, mindenképpen indokoltnak érzem, hogy az írásában megszólítottak is kifejtsék véleményüket a felvetett kérdésekkel kapcsolatban.
Az eladósodás már nem Rákosiék bűne
1. Igaz, hogy annak idején a mi barakkunk volt a barakkok legjobbika. Azzal is egyet lehet érteni, hogy a pártban a 70-es, és különösen a 80-as években sokan voltak olyanok, akik azon fáradoztak, hogy „ne csak ostoba döntések szülessenek, hanem minél több ésszerű is. Akkor pedig mi okom lenne minden hajdani párttagot gyűlölni? Nem inkább köszönettel tartoznánk jó néhányuknak?” – szól a konklúzió. Szerintem sem kell minden párttaggal, pártvezetővel szemben rossz érzéseket táplálnunk, hiszen számos kiváló polgártársunk volt közöttük, akik – függetlenül attól, hogy hittek vagy nem az „eszmében” – igyekeztek a szocialista rendszert elfogadhatóbbá tenni. Tudták jól, hogy az a kemény diktatúra, amelyet Rákosi irányított, hová vezetett. Mert az okosok és a buták is azt szerették volna, ha a szocializmus beváltja ígéreteit, ha az emberek jobban élnek, ha valóban versenyre tudunk kelni a tőkés társadalmakkal. Ez volt az oka, hogy reform reformot követett, mindaddig, amíg gazdaságunk össze nem omlott. Azt sajnos sokan elfelejtik, hogy az életkörülmények javulásához milyen óriási kölcsönöket kellett felvennünk, aminek „áldásait”, következményeit még unokáink is nyögni fogják. Kérdéses viszont, hogy „barakkunk” a húszmilliárd dollár felvétele nélkül is olyan „vidám” lett volna, és ma hányan nosztalgiáznának utána. Ugyanakkor azt is tudjuk – és ezt a fiatal nemzedékben is tudatosítani kell –, hogy a reformokat, a nagyobb szabadságot, a mozgáslehetőséget csak a párt vezető szerepének elismerése mellett és a szovjet pártvezetés rábólintásával lehetett elérni. Biztosítatni kellett őket, hogy az újabb reform sem csökkenti az országnak és népének elkötelezettségét és hűségét a patronálóhoz. Arra is bőven találunk példákat, hogy ha a Szovjetunióban keményedett a politika, azt a szatelit államokban is követni kellett. Nem meglepő, hogy a nagyobb szabadság, a gyökeres változások egybeestek Gorbacsov megjelenésével. El lehet azon tépelődni, hogy ha Gorbacsov helyett egy keményvonalas vezető kerül a szovjet párt élére, és a szocialista országok gazdasági bajai is csak tíz-húsz évvel később jelentkeznek, akkor hogyan állna a mi kis demokráciánk? Reformer kommunistáink követték volna a példaképet, vagy hűség ide, hűség oda, engedték volna a többpártrendszer kialakulását? Hogyan lehet erre az ellentmondásos, hazugságokkal teli időszakra jó érzéssel emlékezni?
2. A cikkben a gyűlölködők három csoportjáról olvashatunk. Az elsőbe tartoznak azok, akiknek, bár ellentétes volt a világnézetük és elveik a pártállami rendszerrel, de „akár félelemből, akár családjuk iránti aggodalomból, vagy egzisztenciális okokból” beléptek a pártba, a Munkásőrségbe. Ezt azonban képtelenek megbocsátani maguknak, és „valamikori bűnükért” a régi rendszert okolják. Valóban sokan lehetnek ilyen „kényszerbelépők”, alig hihető azonban, hogy a hangadók, a nyilvánosan megszólalók között ők lennének a kommunistázók, a régi rendszer, az elő- és utódpárt élen járó „gyűlölői”. Széles ismeretségi körömből alig tudnék erre példát mondani. Azt pedig, hogy valaki a fent említett belső kényszerből lépett volna be a Munkásőrségbe, erősen kétlem. Itt már bizony erősebb motivációk, küldetéstudat vagy – ennek hiányában – a túlzott alkalmazkodás hajlama kellett. Azt pedig teljes képtelenségnek tartom, hogy a Munkásőrség tagjai közül bárki is a Kádár-rendszer elleni hadjárat élharcosa lenne. Az a vélekedés, hogy ezekben a polgártársainkban „túl szigorú erkölcsi mérce működik”, és azért van lelkiismeret-furdalásuk múltjuk miatt, erősen vitatható, hiszen ha így lenne, akkor valószínűleg jobban ellenálltak volna a csábító lehetőségeknek. Ez a túl szigorú erkölcsi mérce sokkal inkább jellemző azokra, akik semmi szín alatt nem voltak hajlandók „elgyengülni”.
3. Egy másik csoportot alkotnának „a gyenge képességű akarnokok, az ambíciókban kielégíthetetlen elégségesek, közepesek és jók milliós sokasága”. Állítólag közülük toborozódott volna az elszántan antikommunista jobboldal zöme. Kétségtelen, hogy az elégedetlenkedők, az érvényesülni nem tudók hajlamosak arra, hogy mindig külső tényezőkben keressék az okokat. Félrevezető lenne azonban, ha tagadnánk, hogy az állampárti időszakban a vezetők kiválasztásában, az előrejutásban – talán a nyolcvanas éveket kivéve – a párttagság, az elkötelezettség hangos kinyilvánítása lényeges tényező volt. Az se tagadható, hogy a sajátos személyzeti politika miatt bizony szép számmal kerültek primitív, gyenge, vagy nagyon is átlagos képességű polgártársaink irányító posztokra, városaink, intézményeink élére, ami hozzájárult a termelés alacsony hatékonyságához, a hazai szocializmus életképtelenségéhez. Mindez nem jelenti azt, hogy a pártonkívüliek egyáltalán nem juthattak vezető pozícióhoz, ne tudtak volna előrejutni: esetükben a szakmai követelmények azonban sokkal keményebbek voltak. Ha viszont az illetőről tudták, hogy nem híve az ideológiának, és ennek időnként kisebb-nagyobb közösségekben még hangot is adott, esélyei, még kiemelkedő szakmai munka mellett is, meglehetősen korlátozottak voltak. Az általam jól ismert intézmények, a Magyar Tudományos Akadémia és az egyetemek, bizony, nagyon megválogatták, hogy kik kerülhetnek az Akadémia tagjai sorába, kiket neveznek ki az egyetemek, tanszékek élére. Az igaz, hogy a párt a 80-as években már nem szólt bele a tagválasztásba – 82-ben lett levelező tag többek között Kosáry Domokos, Szabad György és jómagam is –, többen azonban még ekkor is csak „kapcsolt áruként” jutottunk be az Akadémia tagjai közé. Bizony, szép számmal vannak nemzetközileg is kiemelkedő tudósok, akiknek az Akadémián lenne a helyük, de ma már – koruk miatt – nem jöhetnek számításba. Az mindenesetre valószínű, hogy azok, akiknek előrejutását a pártállami időszakban akadályozták, aligha tartoznak a régi rendszer pártolói közé.
4. A harmadik csoportba sorolja a szerző azokat, akiknek nincs folt a múltjukon, akik nem tehetségtelenek és még szakmai karrierjük is többé-kevésbé megnyugtatóan alakult. „Ti vajon miért gyűlölitek annyira a régi rendszert és ugyanannyira a mai szocialistákat?” – kérdezi. A kérdést, megválaszolása előtt, ketté kell osztanunk. Az elmúlt évszázadban két borzasztó, emberiséget pusztító diktatúrát – a fasizmust és a kommunizmust – éltünk meg. Bűneikről sohasem szabad megfeledkeznünk, az elkövetett vétkeket megbocsátanunk, még azoknak sem, akik személyesen nem részesültek az „áldásaikból”. A mi szocializmusunk – még puhább formájában is – messze volt a demokráciától. Jellemzése szerint: „viszonylag élhető életet élhettünk – mindama felháborító, visszataszító és képtelen jelenségek ellenére, amelyeket egy pártállam alattvalójának szükségszerűen és nap mint nap meg kellett tapasztalnia.” Ezen túlmenően gazdasági romlásba taszította hazánkat, amiből hosszú évtizedek után sem tudunk kikecmeregni, s amit már nem lehet Rákosiékra fogni. Ez az egész korszak történelmünk szégyenfoltja lesz, és nem lehet csodálkozni, hogy sokakban rossz emlékeket ébreszt, elmarasztaló ítéletet, esetleg gyűlöletet gerjeszt.
A személyi folytonosság hátránya
Egészen más kérdés, hogy miként viszonyulunk a mai szocialistákhoz. Nem tudom, mi táplálja azt a föltevést, hogy az utóbbi csoport (vagy bármelyik korábbi) gyűlölné a mai szocialistákat? Hol nyilvánul meg ez a gyűlölet, hol lehet ezzel találkozni? Én ennek a Professzorok Batthyány Körében, a Nemzeti Körben, a Magyarok Világszövetségében, és más értelmiségi társulásokban még a nyomát sem találtam! Talán néhány jobboldali újságírónak, közírónak a baloldal tollforgatóival vívott csatározásából, ütésváltásából született ez az általánosítás? Itt említem meg, hogy az én értelmezésemben a „gyűlölet” borzasztóan erős kifejezés. Ezután ugyanis már nincs más, csak a testi erőszak. Ezzel a szóval rendkívül óvatosan kell bánnunk, nehogy éppen gyakori ismételgetésével mérgesítsük el a helyzetet. A „gyűlölet” semmiképpen nem alkalmazható a politikában az ellenvélemény és az „ellenérzések” kifejezésére. Ezért én a kérdést úgy tenném fel, hogy az utóbbi csoport és a lakosság egy része, miért nem szereti a mai szocialista pártot, és miért állítja, hogy semmi szín alatt nem szavazna arra? Ez nyilvánvalóan arra vezethető vissza, hogy a jobboldal a szocialista párt vezető kádereit összekapcsolja a régi, bukott rendszerrel. Alapot szolgáltat ehhez, hogy majd mindegyikük kisebb vagy nagyobb funkciót töltött be az MSZMP-ben, részese volt a hatalomnak, a szocializmust megvalósító törekvéseknek.
A fiatal generációt félrevezetik
Az tény, hogy annak egyáltalán nem örültünk, sőt sokan meglehetősen letargikus állapotba kerültek, amikor ’94-ben az MSZMP egykori vezető káderei által irányított utódpárt visszakerült a hatalomba. Ez az érzés azonban nagyon messze van a gyűlölettől. Mint ahogyan őszintén remélem, a baloldal is mentes volt ettől az ellenséges indulattól, amikor ’90-ben és ’98-ban a másik oldal pártjai szerezték meg a kormányrudat. Feltehetően Engel Pál sem tartotta természetesnek, hogy mindjárt, a rendszerváltozást követően, azok irányítsák demokráciánk építését, a piacgazdaság alapjainak lerakását, hozzák meg az új rendszer törvényeit, akik egész életükben a kapitalizmus ellen harcoltak, s akik addig enyhén szólva igen sajátságosan értelmezték a demokráciát. Amikor az Akadémia élén álló vezetőket ’90-ben felkértem a visszavonulásra, miután megköszöntem a magyar tudomány érdekében kifejtett munkájukat, felvetésemet a kérdéses személyek „pusztítónak” minősítették. Nem gyűlölködtem, nem mondtam egyetlen rossz szót se ellenük, csupán jeleztem, hogy most, az alapvetően új társadalmi berendezkedésben, az Akadémia élén is változásnak kell bekövetkeznie. Félek attól, hogy ebben az esetben kimondottan erős ellenérzés nyilvánult meg az ellen, aki ilyen „pusztító” javaslattal elő merészelt állni.
5. A cikkben meglehetősen rossz véleményt olvasunk az Antall József vezette kormányról, a nemzeti jobboldalról, amely, ahelyett, hogy a sürgető teendőkkel foglalkozott volna, folyton csak a múltba tekintett, a múlt izgatta. „Miért nem hagyják meg ezt nekünk, történészeknek”? – veti fel a kérdést. Igaz, a múlt feldolgozása valóban a történészek feladata, és lehet, hogy Antall József múlt iránti érdeklődése is – lévén maga is történész (!) – erre vezethető vissza. Aligha tagadható, hogy ezen a területen voltak és vannak teendőik, hiszen a pártállami időszakban történészeinknek, egészen az utolsó időkig, „bizonyos elvekhez, szempontokhoz” kellett ragaszkodniuk.
Az eltelt évtizedeket az idősebb generáció maga is átélte, közvetlen részese volt az eseményeknek. Természetes, hogy élményeiket, véleményüket, tapasztalataikat még azok is közreadják, akik nem történészek. Azon se lehet meglepődni, hogy felemelik szavukat, ha a pártállami időszakról írott, hallott analízisekkel nem értenek egyet, ha „elkötelezett” történészek, mert ilyenek is vannak szép számmal (ezek közé természetesen nem soroltam az általam nagyra becsült Engel Pált), sajátságosan értelmezik a múlt eseményeit. Ha a szovjet típusú szocializmus bukását nem belső ellentmondásaira, elkövetett szörnyűségeire, emberellenességére, hanem egyéb külső tényezőkre vezetik vissza. Ha a fiatal generációt félrevezetik, ha olyat állítanak, hogy „Kádár János úgy fog bevonulni a magyar történelembe, mint a század legjelentősebb politikusa. Bármit is mond róla a napi politika, a magyar nép mindig szeretettel és bizonyos nosztalgiával fog visszagondolni rá” (Rubicon, 2001). Az utókor, a jövő történészei számára is fontos lehet, hogy ennek a korszaknak a tanúi hogyan ítélik meg ezt az időszakot. Valóban szerették a forradalom hőseit halálba küldő vezetőket, akik, miután hatalmukat megszilárdították, lazítottak a kötelékeken? Vagy úgy tekintettek rájuk, miként a világ más népei az önkényuralom elleni forradalmak, a függetlenségért indított szabadságharcok leverőire? Vajon lelkesedtek-e a külső hatalom által rájuk kényszerített kemény, majd puhuló diktatúráért, vagy csak kényszeredetten elviselték sorsukat, miközben a nagyobb szabadságról, demokráciáról álmodoztak és – lehetőségeikhez képest – annak megvalósításán fáradoztak?

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja