A szeptember 11-i amerikai terrortámadást olyanok találták ki, akik értenek a médiához. A Világkereskedelmi Központ két tornyába épp annyi időkülönbséggel érkeztek a repülőgépek, hogy az első detonáció után a helyszínre érkezzenek a hírtelevíziók műholdas közvetítőkocsijai. A másodikat már egyenes adásban láthatta a világ, aztán néhány perc múlva értesülhettünk a Pentagon elleni támadásról. Az események adagolásával sikerült elérni, hogy rettegni kezdjünk, vajon hány gép van még a levegőben, melyik lehet a következő célpont. Talán az is bele volt kalkulálva, hogyan reagál a negyedik hatalmi ág az eseményekre később, hetekkel a támadás után.
Ahogy telt az idő, és egyre inkább a tálibok kerültek célkeresztbe, hirtelen fontos lett Pakisztán. Az egyik legszekuralizáltabbnak mondott, száznegyvenmilliós keleti ország egyszerre a világhíradókba került. Fővárosát, Iszlámábádot gyakorlatilag megszállták a nagy tévétársaságok, hírügynökségek, médiabirodalmak munkásai. Az egyik legdrágább szálloda, a Meridien teteje csúcstechnológiai bemutatóteremmé alakult: tucatnyi tévétársaság rendezett be itt stúdiót magának. Elképesztő mennyiségű és minőségű technikát építettek be: vágószobákat, országon belüli mikrohullámú átjátszóegységek fejállomásait, műholdas fellövőberendezést, fix speakerállásokat telepítettek dollármilliókért. Egyetlen szobában annyi és olyan minőségű berendezést találni, amilyenről álmodni sem mernek a magyar televízióban. A mű napokon belül elkészült, s most az alkotó pihenni kényszerül: nincsenek igazi események.
A nemzetközi média érezhetően ideges lett a csend miatt. Pedig jól alakultak a dolgok: lehetett tudósítani a hadigépezet beindulásáról, elindultak az anyahajók, behívták a tartalékosokat. Az előkészítés megtörtént, a közvélemény megdolgozása sikerült, az amerikaiak soha nem látott mértékben akarják a háborút. A politikusokon hatalmas a választói nyomás, a tudósítók toporognak az afgán–pakisztáni határon, de a támadás nem akar megindulni. Szombaton már időpontot is adott a negyedik hatalmi ág: negyvennyolc órán belül elkezdődik – repítették világgá a hírügynökségek. És nem kezdődött el.
A média nem szeret csalódni. Ha szántak rá műsoridőt, ha kiküldték a tudósítót, elköltötték a pénzt a technikára, akkor nincs mese, akkor is csinálni kell eseményt, ha nincsen. A nézőben sikerült felkelteni az érdeklődést, mesterséges vágyat generálni a visszacsapásra, most nem lehet azt mondani, bocs, nézzenek inkább egy kiváló filmet a májusi barkanyílásról. Hirtelen felértékelődött minden, ami felfújható, és ennek áldozatául esik az, aki beterelhető ebbe a koncepcióba. Pakisztán kéznél van: ott a munkatárs, kinn a technika, keressünk hát valamit, ami illik az elképzeléshez.
Számoljunk kicsit: Pakisztánban száznegyvenmillióan laknak, jobb esetben néhány ezren mennek el egy Amerika-ellenes, tálibbarát tüntetésre. Az országban sok a szegény, az elkeseredett ember, ha valaki kiáll eléjük, és azt mondja, nyomorotokért ez és ez a felelős, sokan elhiszik neki. Emlékezzünk: nálunk is gyűjtöttek Isaura kiszabadítására, de nem örültünk volna neki, ha ez első hír lett volna az (akkor még nem létező) CNN-en. Tudom, sántít a példa, de az a felhajtás, görcsös hír- és eseménykeresés, ami manapság Pakisztán és Afganisztán körül tapasztalható, azt a véleményt erősíti a térségben, hogy a világ bűnbakot keres, s ezt a muzulmán hitűekben akarja megtalálni. Ezért aztán címlapra kerül a kezében játékpuskát szorongató kisgyerek (én is megcsináltam ezt a fotót, mert nem lehet kilógni a sorból), égő amerikai zászlón táncoló tüntetők tettét kommentálják okos arcú szakértők a stúdiókban, de arról nem esik szó, valójában miért erősödik napról napra az Amerika- és médiaellenesség arrafelé.
S ha már itt tartunk, engedtessék meg egy gondolat a kettős mércéről. A támadás után (abszolút érthető és értékelendő módon) önmérsékletet tanúsítottak a médiabirodalmak, és nem mutattak ablakból kiugró, égő szerencsétleneket, szétroncsolódott holttesteket. Halkan kérdezem, mert nem hallgathatom el: a Boszniában megerőszakolt asszonyok, a Csecsenföldön lemészároltak, a világ más tájain szenvedők kegyeleti, személyiségi jogai miért feledhetőbbek, megsérthetőbbek az amerikaiakéinál?
És foglalkozzunk kicsit magunkkal is. Három történetet akarok elmondani, a tanulságot meghagyom önöknek. Az első egy letartóztatás története. Aki rendszeresen olvassa a Magyar Nemzetet, már értesülhetett róla ezeken a hasábokon. Röviden a lényeg: Pesavarban állítólag rossz helyen fényképeztem, észrevettek a katonai járőrök. Ott volt a Panoráma operatőre is, Wonke Rezső, s mivel a televíziós kamera nagyobb a fényképezőgépnél, a dühös egyenruhások inkább vele foglalkoztak, őt tartóztatták le.
Wonke Rezső sok évtizedes munkája során vagy hetven országban járt, többnyire konfliktusos helyeken. Eddig már többször volt letartóztatva, s nagy valószínűséggel még lesz is, aki ezzel foglalkozik, annak ez munkaköri ártalom, nem csinál nagy ügyet belőle. Ha sikerül ép bőrrel megúsznia, gyorsan elfelejti, s ha majd szó kerül róla baráti beszélgetéseken, egy viccel elüti a dolgot. Most jó időben voltunk jó helyen, az eseményből ügy lett, kereskedelmi rádiók mondták be azonnal, este velünk indult a Híradó. Egy lap még az operatőr szakmai életrajzát is összeállította, korábban csinálhatott bármilyen jót, nem volt rá kíváncsi a média, most néhány percig ő került reflektorfénybe, annak ellenére, hogy korábban sokkal keményebb, veszélyesebb helyzeteket is túlélt.
Szenczy Sándor lelkész a Magyar Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként öt éve járja a világot. Segélyosztó irodájuk van Csecsenföldön, családjával nyolc hónapot élt Koszovóban, ahol mozgássérült gyerekeknek építettek rehabilitációs intézetet, Észak-Koreában folytatnak humanitárius programot. Munkáját eddig nem tartotta túlzottan érdekesnek a média: egy-két napilap beszámolóján kívül nemigen méltatták figyelemre. A múlt hét róla szólt a magyar médiában: este, a napi egyetlen étkezés idején gyakorlatilag megállás nélkül csörgött a telefonja, szaknévsort lehetett volna öszszeállítani a bejelentkezőkből. Kereskedelmi tévék, rádiók, országos napi- és hetilapok, vidéki újságok lettek hirtelen kíváncsiak rá, örök barátságot, sírig tartó szövetséget ígérve, ha nekik is nyilatkozik. Olyan is akadt, aki megkérdezte: mennyibe kerülne, ha a konkurenciának nem mondaná el azt, miért is utazott most Pakisztánba…
A harmadik történet is vele kapcsolatos. Egyik éjjel már Pesavarban voltunk, megcsörrent a telefon. Budapesti kolléga keresett, híres ember – kereskedelmi tévében van saját műsora –, hogy segítsünk neki, a lelkészről csinálna filmet. Háborúban nincs médiaháború, segítettünk: autó várta a repülőtéren, megosztottuk vele az általunk felderített információkat. A kolléga bulvárlapot hozott magával, amelyben olvasottság szempontjából nagyon hangsúlyos helyen, jelentős terjedelemben a felesége nyilatkozott, mennyire félti férjét, aki újra háborúba megy, elsőként a magyar médiában.
Aztán megérkeztek, s a szállodában neki kezdtek csörögni a telefonok: divatos műsorvezető-páros reggeli rádióműsorában ment a bájcsevej a médiasztárról, aki az afgán–pakisztáni határon végzi a dolgát; a nagy nézettségű kereskedelmi tévé hírműsorában ő volt az, aki ott volt, ahol letartóztatták az operatőrt (így már róla szólt a hír, nem pedig a szenvedő alanyról); bulvárlapok naponta hírt adtak, hogy most éppen hol és mit csinál. Közben készül a film a baptista papról, akit valami habókos marketinges tanácsára következetesen atyának szólítottak, hiába tiltakozott szelíden a tiszteletes. Itthon pedig nagy dérrel-dúrral ment a műsor hirdetése napilapokban, a befogadó televízióban „a csak itt, csak most” típusú hírverés, beharangozva a készülő szenzációt. Szenczy Sándor sokat gondolkodott arról, vállalja-e a médiaszereplést. Legyen-e bohóc néhány percig azért, hogy szervezetét és munkáját többmilliónyian megismerjék. Magam is azt tanácsoltam, vágjon bele, a műsorral járó nyilvánosság sok adományt eredményezhet, hiszen a szervezet telefonszáma, számlaszáma megjelenik a képernyőn, így aztán a szükségben szenvedőkért vállalja ezt a kockázatot.
A film elkészült, bemutatták. Hitelességét, szakmai színvonalát nem minősíteném, maradjunk annyiban, magam másképp csináltam volna. Persze lehetett volna sokkal rosszabb is, a lelkész munkáját nagyon sokan megismerhették, s ez a lényeg. Igaz, a telefon- és a számlaszám lemaradt, ez a dolog igazából a műsorvezetőről szólt, korunk hőséről, a mi fiunkról, aki a kedves reklámfogyasztóért a világ végére is elmegy. A többi szereplő csak díszlet a nagyszabású médiafelhajtásban, minden újságcikk, PR-interjú, óriásplakát a sztárgyártásnak van alárendelve.
Ennyit a médiáról most, három héttel a terrortámadás után. Vajon három hónap múlva ki lesz a következő ügyeletes bűnös, aktuális sztár, soros áldozat? És akkor hol lesznek azok, akik most vannak a címlapokon és a híradók főcímeiben?
Ha addigra háború lesz, azért mi, médiacsinálók is felelősek vagyunk.
origo.hu
Menczer Tamás: Nem fognak győzni
