Kossuth Lajos azt üzente… – mit is?

Szakmai ártalomként valószínűleg több Kossuth-szöveget olvastam Kuncze Gábornál (és kevesebbet életműve kutatóinál). Írásaiból kiragadott idézetekkel (nyomtatásban megőrzött beszédeivel és leveleivel) sok mindent – és mindannak ellenkezőjét – lehet alátámasztani. Kérdés az is, melyik Kossuthra gondolunk, mert bizony ez az életmű, mint a jelentős életművek többsége, különböző időpontokban másról és másként szól. Nem terhelik a szélsőségekre hajlamos Széchenyi érzelmi és gondolati kilengései, de több benne a nézetváltoztatás, mint Eötvös József munkásságában.

Egy dologban egyetértek Kuncze Gáborral: sajnálom, hogy egyes körökben a liberalizmus szitokszóvá vált. Ugyanígy sajnálom, hogy más körök érvekre nem érvekkel válaszolnak. Azok, akik az igazság kizárólagos birtoklásának hamis tudatában még a vitából is könyörtelenül kirekesztenek mindenkit, aki másként gondolkodik, mint ők. Mert, Kuncze úr, a minősítgetések – fasiszta, nacionalista, antiszemita stb. – nem érvek. Azt persze eldöntheti ön és a pártja, hogy a MIÉP-pel nem köt szövetséget, s erre számtalan oka lehet. Fölösleges ezeket följelentés szintjére emelt hisztérikus kirohanásokkal gyarapítani. (Minden ilyen sajtóhadjárat csak a MIÉP népszerűsítését hozza magával.) Kossuth idézhetőségének tág tere van, de az önök által előszeretettel emlegetett „másság” mellett aligha találnak közvetlen megnyilatkozást.
Nem tudom, mit gondolt Kossuth az egyneműek nemi kapcsolatáról, de igen valószínű, hogy szigorúan magánügynek tekintette, nem tüntetési lehetőségnek. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a zámolyi cigányok miatt a francia miniszterelnökhöz fordulókat mélyen elítélné. Mert hitt a szabadságban, de azt nem tévesztette össze a szabadosággal. (Aligha fogta úgy föl, mint Soros György a „nyitott társadalom” zűrzavaros elképzelésében.) Döntő szerepe volt abban, hogy a nyilvánosság a magyar politika meghatározó tényezője lett, cikkei, beszédei szenvedélyesen érvelnek (néha tévedések mellett is) a változások érdekében, de soha nem sértegetnek, rágalmaznak. (Ő nevezte el a „legnagyobb magyarnak” politikai ellenfelét, Széchenyi Istvánt, és soha nem vonta kétségbe jóakaratát, csak módszereit.) Miután harcos ellenfele volt minden önkénynek (beleértve a szellemi monopóliumok ellenzését), demokratává lett, de a demos fogalmába a hasznos, munkás polgárokat értette bele, nem az élősködőket.
Az önálló Magyarország álma
A címben idézett nóta így folytatódik: „(...) elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni. Éljen a magyar szabadság, éljen a Haza!” A korai Kossuth-tisztelők tudták, nem a forradalmár kéri az életüket, hanem a szabadságharcos. (Az, hogy városi gerillák hivatkozzanak rá, elég elképesztő, még akkor is, ha előtérbe Göncz Árpádot vagy Görgey Gábort állítják.) Kossuth természetesen mélyen tisztelte az emberi szabadságot, ezért vallotta magát szabadelvűnek. Abban a szellemben, ahogy (talán) Rousseau-tól tanulta: A polgári állam alapját képező „társadalmi szerződéssel az ember elveszti természetes szabadságát és azt a korlátlan jogát, hogy mindent magáévá tegyen, amit csábítónak talál, és amit meg tud szerezni, cserében elnyeri a polgári szabadságot”. Ilyen feltételek között csak az erkölcs „teszi valóban önmaga urává az embert, mert rabok vagyunk, amíg a puszta testi vágy ösztökélésére cselekszünk, de ha magunk alkotta törvényeknek engedelmeskedünk, akkor szabaddá válunk (…)” E törvények megalkotásához tartotta nélkülözhetetlennek a nemzeti függetlenséget.
Ez vezette, amikor 1849-ben elfogadtatta a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatát. A szabadságharc bukása után, külföldi száműzetésében sem adta föl az önálló Magyarország álmát, noha lassan fölismerte, hogy annak megvalósítására legföljebb szövetségi keretben (Dunai Szövetség, 1862) van esély. Felesége halála után minden levelét fekete keretes levélpapírra írta, így azt is, amit 1874. augusztus elsején intézett Csanády Sándor országgyűlési képviselőhöz. Ebben elhatárolódik mindazoktól, akik szívesen hivatkoznának rá politikájuk hitelesítésére, de – véleménye szerint – elárulták azt az ügyet, amiért ő ’49-ben harcolt: „Mi tehát 1848-ban azt mondottuk, tegyünk még egy loyalis kisérletet az ellentétes irányok kiegyenlítésére. – Kiséreljük meg azt, ami még nem volt megkisérelve. Ne, mint őseink tevék, ne keressük hazánk Függetlenségének biztosítékát papíros bástyákkal, hanem keressük élő intézményekben. – Vagy így lehet az ellentétes érdekeket kiegyenlíteni. Vagy nem lehet. (…) A különbség tehát köztünk, 48ki törvények alkotói, és Önök közt az: hogy mi egy oly kisérletet tettünk, melynek lehetetlensége még nem volt a tapasztalás által kimutatva; Önök pedig ezen kisérlethez akkor ragaszkodnak, midőn egy vértenger és végtelen tömérdek szenvedések árán megtanított a tapasztalás, hogy ez lehetetlen.” Kossuth nem csupán a kiegyezést utasította el, de minden más megoldást is, ami eltért a függetlenségi nyilatkozat álláspontjától: „Hazánkon csak egy újabb 49 segíthet” – állította. Kunczénak azonban figyelmébe ajánlom, hogy ezzel együtt is leszögezi: „Nem szabad azt egy pártnak sem mondani, hogy semmiben sem fogja a kormányt támogatni, akár mit tegyen is.” Igaz, mindezt a váci választókhoz négy évvel korábban írott levele után fogalmazta meg. Akkor ugyanis Kasszandraként figyelmeztetett: „…hiva-tásomnak tartom inteni nemzetemet, ne hagyja magát oly útra tereltetni, melyen a bécsi udvar bukásába Magyarország is beletemettetik. Ne ajánlkozzék Magyarország máglyának, melyen a történelem kérlelhetetlen logikája az osztrák sast elégeti.” Óhajtanám, hogy a SZDSZ (és nem egyik vagy másik jóérzésű tagja) csak egyszer gondoljon úgy hazámra, mint saját nemzetére.
Tolerancia csak szavakban
Sajnos, Kossuth, akárcsak más nagy politikusok, gondolatai miatt olvasott szerzőből hamarosan jelszóvá vált. Különösen halála és kétszeri temetése után. Miután a főváros holttestét (feleségéével és lányáéval együtt) Torinóból hazahozatta, ez a temetés a függetlenség melletti tüntetéssé vált. Többek között hatásos ünnepi beszédet mondott Jókai Mór, a kor legnépszerűbb írója, a képviselőházban pedig gróf Apponyi Albert. Igaz, hatalmas síremléke kissé hivalkodó ahhoz képest, hogy a nép egyszerű és gyakran nyomorgó fiai saját mitikus – reményt hordozó – hősüket látták benne. A „baloldali” (függetlenségi) politikusok Bécs elleni gyűlöletkeltése (sajnos, Kuncze úr, itt bizony, az előző századfordulón, indulatokról volt szó, nem érvekről) tette lehetővé, hogy innen ágazzon el az a radikalizmus, ami a Tanácsköztársasághoz vezetett. Így került Kossuth Lajos akarata ellenére a szovjet fegyveres erőre támaszkodó, kommunista csatlósok jelszavai közé. A sors torz fintoraként azzal a Petőfivel együtt, aki gyűlölte őt. Kossuth pedig nemigen vett tudomást március 15-e hőséről, a legnagyobb magyar költőről. Hogy minderre kölcsönösen okuk volt? Másként gondolkodtak, s ezt nem bocsátották meg egymásnak. Lehet, hogy erre figyelt föl az SZDSZ?
A liberalizmus elleni szellemi támadást a forradalmi-ellenforradalmi megrázkódtatás nyomán indította meg Szekfű Gyula. Három nemzedék című kitűnő könyvében – aminél jobban a radikálisok könyvet nem gyűlöltek – Széchenyit állította Kossuthtal szembe. Vádként fejtette ki, hogy a vörös rémuralom – és annak szellemi hátországa – a magyar liberalizmus végzetesen eltorzult öröksége. Noha a radikálisok többsége ugyanúgy marxistává vált, ahogy mai utódaik is Horn Gyulával szövetkeztek, ellenszenvüket a különböző nevű kommunista párt hivatalos ideológiája megőrizte. Csak éppen Szekfű vádiratából dicshimnuszt formáltak, s ezt tanították fél évszázadig. Közben a liberalizmus békés, türelmes, építő szándékú irányzata világszerte kiszorult a türelmetlen, robbantgató, radikális terrorista mozgalmak előretörésével szemben. Nagy kár, hogy Kuncze elfelejtette azt a kossuthosan harsány kommunistaellenességet, amivel az SZDSZ indult.
Ám kiderült, hogy a párt több vezetőjét szoros családi kapcsolatok fűzik – nem csupán az MDP-hez és az MSZMP-hez, de – az önkényuralom véreskezű erőszakszervezetéhez is. Miközben türelmet követelnek önmaguknak, könyörtelenül kiirtanának minden ellenérvet, ellenvéleményt, más nézetet. Ebben a türelmetlenségben rejlik az az alapvető rendellenesség, amivel taxisblokádot szerveztek, ami a mai Magyarországon „törvényes” védelmet biztosít számos törvénytelenségnek vagy törvénykijátszásnak.
Igazából azonban azért vettem föl a kesztyűt, mert néhány napja egy magas rangú kormánytisztviselő az egységes gondolatrendszer (ideológia) hiányát vetette a konzervatívok szemére. A vád nem alaptalan. A legbiztosabban az állítható, hogy a magyar konzervatívokat éppen a változtató szándék határozza meg. Nem akarnak beletörődni az MSZMP és az SZDSZ mögé sorakozott marxista gyökerű világmagyarázat minden mást kizáró egyeduralmába. Miközben azonban e tagadás hívei számosak, többnyire csak szabadidejükben érdeklődnek filozófiai, történelmi, irodalmi, szociológiai, politikaelméleti kérdések iránt. Világszínvonalú szakképesítésük, tudományos munkásságuk, széles körű nemzetközi tapasztalataik ugyanis, amelyek a marxizmussal – vagy inkább az önkényuralmi, kommunista hatalomgyakorlással – szembefordították őket, legföljebb gyakorlati állásfoglalásig viszik el őket. Erre mondja igen művelt fizikus barátom, hogy a konzervatívok pragma-tikusok. Ez egybecseng a politikusok véleményével is, akik úgy vélik, elég ha az ok-okozat összefüggésrendszerében gondolkodnak (ilyesmit jelent a pragmatizmus), s döntéseket hoznak, a mélyebb összefüggések nem tartoznak a gyakorlat világába. Ennek azonban következménye van: a fél évszázadig elfojtott antimarxista gondolkodás iskoláit, majd műhelyeit most fokozott támogatással kellene fejleszteni. A közoktatásban pedig legalább elindítani a szemléletváltást.
A legnagyobb ellentmondás abban rejlik, hogy korszerű magyar konzervativizmus csak a (Kölcseytől, Wesselényitől) Kossuthtól – Tisza Istvánon keresztül – Klebelsberg Kunóig húzódó szabadelvű eszmerendszerre épülhet. (Külön gond ebben a Szekfűtől Németh Lászlón át Bibóig tartó, ellentmondásos, de roppant értékes szellemi örökség.) Eötvös írta nem csekély gúnnyal: „Mi gazdagok vagyunk szabadelvű emberekben; itt is, ott is, szebbnél szebb kijelentéseket hallhatsz mindenfelől. A szabadság, egyenlőség, népeknek jogai – (…), de tekints a szavak értelmére, s ha magad ámítani nem akarod, mit találsz?” – kérdezi. De csak azt válaszolhatja, hogy a keresztény szeretet eszméjét, ami mindezt összetarthatná, sehol nem találja. Pedig ez volt az, amiben Kossuth, Széchenyi, Deák és koruk magyar liberálisai vele maradéktalanul egyetértettek.
A nemzeti érdek kizárólagossága
A fölsoroltak szabadon akartak gondolkodni, de egyikőjük sem akart Hit gyülekezetes egyházat alapítani, egyikőjük sem távolodott el attól a keresztény fölfogástól, aminek szellemében nevelkedett, egyikőjük sem nevezte a magyar Szent Koronát svájcisapkának, illetve a Szent Jobbot tetemcafatnak. Egyikőjük sem a tagadásban, valamennyiük az értékőrzésben, az építésben látta a szabad gondolkodás célját. Egyikőjük sem fordult szembe a magyar hagyománnyal (noha Széchenyi és Eötvös anyanyelve a német volt), nem mondtak le a nemzeti érdekek minden másnál fontosabbnak minősített képviseletéről, nem akarták a jelent szembefordítani a múlttal, nem tekintették politikai játék tárgyának az ország legnagyobb gondjait.
Elgondolkoztató, hogy a baloldaliság gondolata a kiegyezés után jelent meg a magyar politikában. Balközépnek minősítette magát – a Deák-párttal szemben – Tisza Kálmán, „szélbalnak” Madarász József, Kállay Ödön. Kossuth egyikkel sem vállalt közösséget. Valóban nem ártana, ha az SZDSZ alapfokú szemináriumain Kossuth műveit olvastatná. Magáénak vallaná a „lánglelkű hazafi” nemzeti szellemét.

A szerző egyetemi tanár