A bizonyosság fokozatai a publicisztikában

Kérdés, hogy az alábbi gondolatokat érdemes-e ebben a rövid formában összefoglalva közreadni. Mivel azonban a politikai publicisztika egyik csoportjával foglalkozik, indokoltnak tűnik. Érvelésem néhány olyan publicisztikai megnyilvánulásra vonatkozik, amely egyes, minősített (egyetemi és kutatói) értelmiségiként meghatározható személyektől származik. Különösen az ő esetükben feltűnő, hogy olyan írásokban értékelnek aktuális politikai kérdéseket, amelyek sem tartalmukban, sem formájukban nem elégítik ki az elmélyült mérlegelés ismérveit. Olyan publicisztikákra gondolok, amelyek kimondva-kimondatlanul a tudományos bizonyosság igényével lépnek fel, noha ezt sem műfaji, sem tartalmi jellemzőik nem teszik indokolttá. E sorok írója elismeri: néhány korábbi megnyilvánulásában ő maga is a határán volt annak, hogy belezuhanjon ebbe a csapdába, de éppen ez a veszély ébresztette rá arra, hogy e téren kellően disztingválnia kell.
Az emberi tudás első megközelítésben áttekinthetetlenül sokféle, s minden típusához különböző bizonyosság tartozik. A bizonyosságok fokukban is eltérők. A bizonyosságtípust a tárgyak adott halmazának formális egysége adja, a bizonyosság fokát pedig az e tárgyakra vonatkozó ismereti mód. Az a kérdés, hogy van-e abszolút vagy teljes bizonyosság, itt nem szorul bővebb kifejtésre, fontosabb, hogy a közismerten tudományos vagy elméleti bizonyosság nem abszolút, hanem viszonylagos. Ez megszorításokkal a matematikára is igaz, és azokra a tudományos elméletekre, amelyek empirikus alapon állnak és következtetéseikben logikusan járnak el. Az empirikus alap azonban nem teszi lehetővé az abszolút bizonyosságot, csupán a valószínűséget. A valószínűség egy adott fokán túl e tudományok megfelelő bizonyosságról beszélnek, s ezen azt értik, hogy a megjósolt empirikus események nagy valószínűséggel bekövetkeznek. A valószínű elmélet egyik ismérve: valamilyen módon a próba igazolja vagy cáfolja, az empirikus adatokból levont következtetések e jövő próbájának eredményére irányulva valószínűek vagy valószínűtlenek.
A politikatudomány csak átvitt értelemben empirikus. Történeti adatokra hivatkozik, ezek formáit osztályozza olyan szempontok szerint, amelyek megalapozása e tudományban kérdéses marad. Hivatkozik továbbá statisztikai felmérésekre, vagyis ismét csak közvetett empirikus adatokra, amelyek alapján következtetéseket végez általában és különösen a jövőre nézve. A politikailag belátható jövő így tovább vagy kevésbé valószínű, s a politikatudomány jellege is valószínűségi. Ez nemcsak az előrejelzések valószínűségére vonatkozik, hanem az elmélet egészére is. E tudomány tudományossága nemcsak abban áll, hogy következtetéseit körültekintően és pontosan végzi, hanem alapvetően a valószínűségi általánosításokban, amelyeknek csupán velük arányos bizonyosság felelhet meg.
Közismert jelenség, hogy a valamely szaktudományban óvatosan megfogalmazott hipotézisek a népszerűsítő irodalomban gyakran olyan tényekként bukkannak fel, amelyekben állítólag teljesen biztosak lehetünk. Eltérően az eredeti fogalmazástól, a népszerű közlés sarkosan és harcosan fogalmaz, az a cél motiválja, hogy a tudományos mérlegelésben járatlanokat maga mellé állítsa, és elnyerje anyagi vagy politikai támogatásukat. Még inkább így van ez a politikai publicisztikában, az önmagában hipotetikus tudomány valószínűségi következtetései a népszerűsítő irodalomban „megdönthetetlen” igazságként jelennek meg, amelyhez ennek megfelelő bizonyosság és harci kedv társul. Így akár empirikus adatok merő ismertetéséről, akár logikus értelmezésükről van szó, a politikai publicisztika tartalmának valószínűségi szintje nagyon alacsony. Amikor ehhez az alacsony valószínűséghez kétségtelen bizonyosság járul, élhetünk a gyanúperrel, hogy az aránytalanság oka nem az adatokban vagy a levont következtetésekben keresendő, hanem más motívumból fakad.
Ez a motívum minden politikatudomány és politikaelmélet kezdő és végpontja, vagyis a politikai hatalom ténye. A politikai hatalom a többféleképpen felfogott uralkodásra irányul, s ez az irányulás a politikai küzdelem. A küzdelem a politika terén közismerten élet és halál kérdése, s még a kiforrt jogi keretek között is olyan indulatokat korbácsol, amelyek ezzel az alapvető kérdéssel állnak kapcsolatban, noha eldöntéséig reálisan csak ritkán jutnak el. A politikai publicisztika indulatossága ezért érthető, ám már kevésbé érthető, hogy olyan személyek vesznek részt az ilyen markáns küzdelemben, akik többé vagy kevésbé tudatában vannak a küzdelem tudományos problémájának, annak, hogy a neki megfelelő bizonyosság meglehetősen alacsony. Így kérdéses, hogy a minősített értelmiségi, aki ennek tudatában van, és kijelentéseinek kimondva vagy kimondatlanul mégis kétségtelen bizonyosságot tulajdonít, felelősen és lelkiismeretesen jár-e el. Véleményem szerint nem. Felelősen eljárni ugyanis azt is jelenti, hogy tisztában vagyok kijelentéseim valószínűségi szintjével, s lelkiismeretes akkor vagyok, ha kijelentéseimet mind formájukban, mind tartalmukban ehhez a szinthez szabom.
Így például az olyan kijelentés, hogy „minden ember így vagy úgy gondolja ezt vagy azt”, a tudományos lelkiismeret szerint felelőtlennek és lelkiismeretlennek számít, hiszen a kijelentés empirikus igazságtartalmát nincs módunkban megállapítani. Az olyan állítások továbbá, mint hogy valamely politikus „megszállott hatalommániás”, már nemcsak formai problémákat vet fel, hanem tartalmiakat is. Felelősen akkor fogalmazok, ha meglehetős pontossággal használom a szavakat, s akkor, ha bizonyos szavak népszerű értelmének nem tulajdonítok tudományos bizonyossági szintet. Ha egy utcai veszekedésben hangzik el a „megszállott” kifejezés, pontos jelentése ködös. Ha egy minősített értelmiségi fogalmaz így a publicisztikában, összekeveri a népszerű szóhasználatot a felelős szóhasználattal. Nincs tudatában annak, hogy a publicisztikai állásfoglalás bizonyossági szintje nagyon alacsony, továbbá annak sem, hogy az efféle megállapítások empirikus alapja gyönge, s annak sem, hogy tartalmilag öszszemossa a szó jelentésszintjeit. Formailag és tartalmilag nem tesz különbséget az elméleti fejtegetés, a publicisztikai fogalmazvány, és a politikai népgyűlés bekiabálásai között.
A minősített értelmiségi, ha politikai publicisztikát ír, eljárhat felelősen is, tartózkodhat a túlzó általánosításoktól, megválogathatja a szavait, fogalmazhat visszafogottan, kifejezheti, hogy az adott kijelentés bizonyossága viszonylagos, amint ezt sokan meg is teszik a kortárs értelmiségi publicisztikában. Ez nem zárja ki az intellektuális őszinteséget, azt, hogy véleményét – tehát nem abszolút meggyőződését! – világosan kifejezésre juttassa. Ha véleményét tudományos köntösbe burkolja és ilyen bizonyossággal látja el, nem cselekszik felelősen. Ez olykor bárkivel megeshet anélkül, hogy karakterére nézve biztos következtetéseket kellene levonnunk, ha azonban folytatólagosan így tesz, folytatólagosan felelőtlen. A reális politikai küzdelemben jelentkező motívumokat átviszi az elméleti bizonyosság szintjére, s ez felfogásomban a rosszalló értelemben vett ideológia ismertetőjegye. Ideologizáltan nyilatkozni annyit jelent, mint a tudományos felelősséget behelyettesíteni a megcélzott vagy elért tényleges politikai hatalommal, vagyis az erőszak bizonyos formájával. Erőszak és tudományos megnyilvánulás azonban egymást kizáró fogalmak.
Nem arról van szó, hogy indulatos publicisztika ne látna napvilágot minden oldalon, az úgynevezett gyűlöletbeszéd széles körű jelenség, hiszen mindenütt vannak politikai díjbirkózók, akik az összecsapás hevében indulatos kifejezéseket használnak. Ám ezek a személyek egy része nem tekinti magát értelmiséginek, ezért megnyilatkozásait nem is mérhetjük a fenti ismérvek szerint. Amikor azonban minősített értelmiségiekről van szó, alkalmaznunk kell ezeket az ismérveket. Nemcsak azért, mert morálisan felháborító az ismérvektől látványosan elrugaszkodó magatartás, hanem azért is, mert bizonyos mértékben mi magunk is felelősek vagyunk azért, hogy a politikai küzdelem tüze ne borítsa el az egész házat, hanem megmaradjon a kazánban. Az, aki az indulat parázsát a fűtőtérből felhordja a dolgozó- és a könyvtárszobába, legalábbis nem cselekszik felelősen.
Cum ira et studio nem lehet helyesen megítélni a valóságot, még a politikai valóságot sem. Disztinkció, felelősség, lelkiismeretesség nélkül nem lehet építő hatást gyakorolni, hanem csupán rombolni, gyújtogatni. Azért gyújtogatni, hogy ismét szeressenek azok, akik most valamiért nem szeretnek, különösen visszatetsző, s kevés köze van a tudományos felelősséghez és lelkiismeretességhez. Mindennek a jelentősége megnövekszik most a választási küzdelem közepette. Ne feledjük: minden ellenkező állítás dacára az ország ténylegesen demokratikus keretek között létezik, aminek politikai bizonyítéka éppen a nyílt – és ekként az 1998. évitől jelentékenyen eltérő – választási küzdelem. A választás azonban nem arról szól, hogy ki gyújtsa föl a házat, hanem arról, hogy ki legyen a fűtő. Fűtő és fűtő sok mindenben különbözhet, ám a célja normális esetben minden fűtőnek az, hogy a házban rendben folyjék a melegvíz-szolgáltatás.
A fenti fejtegetés tartalma elméletileg magas szinten valószínű. Empirikus alapja számban erősen korlátozott, így összvalószínűsége szerény. Ehhez a szerző megfelelően alacsony bizonyossági szintje társul, ez mégis elegendő ahhoz, hogy a minősített értelmiségtől származó politikai publicisztika durva túlzásainak ügyében megfontolásra intsen.
A szerző filozófus