Az ország, a parlament, a kormány bel- és külpolitikájának rombolása és tudatos lejáratása újult erővel tovább folyik. A román, a szlovák, a cseh szocialista testvérpártok bevonása után támadás indul az unió felől is, elsősorban a német és francia szociáldemokraták részéről. Őket követve hamarosan színre lép Belgium, nemzetközi szankciókat követelve a „szélsőséges magyar politika” megbüntetésére.
A külföldön megrendelésre gerjesztett lejárató hadjárat várhatóan kiegészül az amerikai liberális és az orosz konzervatív sajtó irányából. Az összehangolt, jól megszervezett és átgondolt beavatkozás forgatókönyveit itthonról már szétküldték. Nem tétlenkednek az egykori moszkvai, most brüsszeli stréberek. Az országban ezalatt meghamisítják a gazdaság kimagasló eredményeit, átdolgozzák a Központi Statisztikai Hivatal számadásait, a szocialistákhoz kötődő multik látványosan pénzeket vonnak ki az országból, zuhanni fog a tőzsdeindex. A szakszervezetek, félve a gazdasági összeomlástól, vörös zászlókkal utcára vonulnak, társadalmi békét és igazságosságot követelve. A nagyvárosi liberális értelmiségiek polgárember-kisebbségvédő chartákat, klubokat hoznak létre, aláírnak, petícióznak, bevonják az egykori köztársasági elnököt, hogy félelmüket kifejezzék az ország „rasszista, hungarista, feudális, elnyomó” vezetőivel szemben. Koncerteken, felvonulásokon sulykolják indulatos követelésüket.
Közben eltűnnek nemzeti ereklyék, templomokat rongálnak, megfélemlítik a papságot és a hívőket. Nem kizárt az ismeretlen tettesek által elkövetett gyújtogatás és robbantás rendzavaró kísérlete sem. A választások előtt külföldi megfigyelők, diplomaták, emberjogi aktivisták és művészek érkeznek fizetségért. Kritikus véleményüknek tág teret szentel a balliberális kereskedelmi média egymásba kapcsolódó láncolata. A Szocialista és a Liberális Internacionálé európai összefogást sürget Magyarország ellen, megzsarolva a polgári erőket az uniós belépéssel és a NATO-tagsággal. A demokrácia védelmében egységbe tömörül a szélsőségeket is magába olvasztó baloldal. Eközben szinte csak mellékesen lefitymálják a Terror Házát, belerúgnak a Nemzeti Színházba, elhallgatják a Millenniumi Emlékparkot és Kiállítást, kicikizik az Erzsébet téri „gödröt”, jelképesen lebontják a párkányi hidat, földbe döngölik, lemucsaizzák a húsvétot, végül elkezdik megszervezni a szavazatok újraszámlálását a választásokon. Biztosak a csalásban, hiszen önmagukból indulnak ki. A posztkommunista baloldal végsőkig elkeseredett dühében utcára viszi a kampányt, ahol létrejön a polgárháborús helyzet, a káosz, a zavarosban halászás, mely végső soron nem más, mint a nemzetközi színtéren eddig alkalmazott osztrák forgatókönyv „elcseszett” kelet-európai változata.
Az emberek megrettennek az elszigetelődéstől, a rájuk irányuló kül- és belpolitikai nyomástól. Érzik, hogy választói akaratukkal sokat veszíthetnek, ezért kényszerből ugyan, de elfogadják a szocialista alternatívát. Visszaáll a pártállami rend, a békés múlt, melytől nem tudunk és akarunk elszakadni. A MIÉP mint nemzeti radikális párt, megerősödik, sokan befogják a szájukat, mások emigrálnak. Az ország lassan belesimul a Balkánba, s Európa csendes, újra csendes lesz, távoli múltba vész a jövő. Elúszik az ezüsthajó.
Mindez persze csak vízió, lázas látomás. A fentiekben vázolt szcenárió már Ausztriában sem aratott osztatlan sikert. Ez a fránya, kivénhedt kontinens – szolgaian követve a jobbra tolódó Amerikát – lassan magára talál és megkomolyodik. Nem vevő már holmi balliberális rendzavarásra, sőt, önmaga vágyik a rendre, a nagybetűsre. Az osztrákok, olaszok, spanyolok, a svájciak konzervativizmusát egyre inkább követi a holland, a dán, a portugál és a német választó. Ők már tudják, hol lakik a Jóisten! Kiszorul innen is az elvtársias, internacionálézó hangulat, megváltoznak az erőviszonyok. A nemzetek visszatalálnak gyökereikhez. Egyedül maradnak a megtört marxista ordasok, egy ideig üvöltözik még félelmüket langyos tavaszi éjszakán a holdnak, de senki sem figyel már rájuk. Nekünk meg itt van ez a két nagy párt, múlt és jövő. Az egyik mindenáron birtokolni akar, és azt mondja: „Magyarország mindannyiunké!” Pedig milyen jól csengene egy másik, modernebb jelmondat, hogy: „Mindannyian Magyarországért!”
A másik párt vidám, sugárzik róla az életöröm, az ifjúság lendülete. Ők már átírták a régi, kissé megkopott szlogent, amely most így hangzik: „Hallgass a szívedre, szavazz az eszedre!” Majd meglátjuk, értik-e üzeneteiket a választók. Egy bizonyos, a múlt sötét erőinél jobbat érdemelünk!
A szerző az Inconnu csoport tagja, egykori ellenzéki
origo.hu
Menczer Tamás: Hazudós vagy, Peti! - videó
