Csakhogy félni lehet okkal és ok nélkül. Nehéz higgadtan minősíteni azok tevékenységét, akik ok nélkül, kicsinyes politikai céljaik elérése érdekében, tudatosan és manipulatív szándékkal keltenek félelmet. Én itt most azokról szeretnék írni, akiknek valóban volt, és van is okuk a félelemre. Akik nem a saját vízióiktól féltek, és nem fantomokkal hadakoztak. Bizony, sok olyan „paranoiás” élt és él ebben az országban, akit egész életében megfigyeltek és zaklattak. Akiknek az elmúlt évtizedekben volt kiktől, és volt mitől félniük. De kik voltak a megfélemlítők, és kik a megfélemlítettek?
Előbbiek a szovjet birodalom kommunista helytartói, utóbbiak a polgári-nemzeti és keresztény értékeket képviselő – és ezeket sokszor titokban őrző – magyarok. E sorok írója 1948-ban, a kommunista fordulat – azaz a félelem – évében született. Édesapám nyomdáját éppen akkoriban államosították. Egyébként is gyanús família volt a miénk, mert anyai ágon német nemesek voltak az elődeink. Mindössze nyolcéves voltam, amikor 1956-ban a bevonuló szovjet csapatok, valamint a hozzájuk csatlakozó derék magyar baloldali hazafiak egy része úgy döntött, hogy édesapám megérdemli a golyót, mivel az egyik Munkástanács elnöke volt. Édesanyám könyörgésére valami isteni csoda folytán meggondolták magukat, de azt tanácsolták, hogy többet ne kerüljön a szemük elé. Városi lakásunkat még aznap este elhagytuk. Szüleimmel és két öcsémmel több mint egy évig bujkáltunk a környékbeli tanyákon. A tanúk még élnek. A testvéremnél nemrégen egy üveges dolgozott, és a munka közbeni beszélgetés során derült ki, hogy 1957-ben én voltam az, aki az ő tanyájáról hordta a tejet. Azóta sem láttuk.
Aztán konszolidálódott a helyzet, és visszaköltözhettünk a városba, de lakásunk már nem volt…
Hála a kádári haladó baloldalnak, enyhe rendőri felügyelet alatt ugyan, de a béketábor legvidámabb barakkjában élhettünk. Persze féltünk, mikor az öcsémet államellenes izgatásért őrizetbe vették, és kitiltották valamennyi középiskolából. Én is féltem, amikor a rendőrök kihallgattak és megfenyegettek. (Egyikükről a rendszerváltozás után derült ki, hogy ’56-ban gyilkolt.) Akkoriban valami miatt nem érvényesültek a jogállami normák, a baloldali értelmiségiek mégis hallgattak. Később sem számítottam rendes embernek, mert gimnazistaként nem léptem be a KISZ-be. Féltem, amikor be akartak vonultatni, hogy „politikailag átnevelhessenek”. Külföldre nem utazhattam, mert kiutazásom államérdeket sértett volna.
Amikor édesapám súlyos beteg lett, megtapasztalhattuk a létező baloldal szociális érzékenységét is. Egy orvos barátom tájékoztatott arról, hogy erre a betegségre az USA-ban már létezik gyógyszer. Édesapám, a három kiskorú gyermek apja levélben kérte a Magyar Vöröskereszt segítségét. Hiába. Levélben közölték, hogy a gyógyszer drága, ezért nem kívánják beszerezni. Ezt követően levélben fordultunk a bécsi Vöröskereszthez. Az életmentő gyógyszer napokon belül, ingyen megérkezett. A marxista dialektikán szocializálódott ismerős MSZMP-s újságírók és filozófusok az életmentést azzal magyarázták, hogy az imperialisták így akartak megtéveszteni… Ma mindannyian egyetemi oktatók: politológusok és véleményformálók. Csoda-e, ha nem szívesen tartózkodom velük egy légtérben? És csoda-e, ha a mai társadalomtudományi műhelyekről megvan a véleményem?
Édesapámat kényszernyugdíjazásáig zaklatták, zsarolták. Meg akarták törni, és be akarták léptetni az MSZMP-be. Nem sikerült. Sokat nélkülöztünk, és sok megaláztatásban volt részünk. Sokszor féltünk ugyan, de megfélemlíteni nem hagytuk magunkat. Még gyermekkoromban tudatosult bennem, hogy a szocializmus és a kommunizmus rendkívül kártékony utópia. Mert ez a népek és a képmutató értelmiségiek igazi ópiuma! Egyetemi felvételi lapomra ezt írta egy volt ifjúkommunista párttitkárnő: „közösségellenes magatartása miatt továbbtanulását nem javasoljuk. Társadalmi munkát nem végez.” Az ELTE egyik oktatója úgy vélte: az olyan hallgatókat, mint én, börtönbe kellene zárni.
Rendszerváltozáskor látszólag nagyot változott a világ. Később kiderült, hogy sokszor csak a szereposztás változott. Nehéz ma elviselni, hogy Moszkva egykori kiszolgálói és az ő fizikai és/vagy szellemi utódaik ma európaiságról és demokráciáról beszélnek. Hogy jönnek ahhoz az aczélendrék, a bolgárgyörgyök és várkonyitiborok, hogy másokat minősítsenek? Hogy jönnek ahhoz a farkasházyk, havasok és verebesek, hogy hetente nevetségessé tegyenek mindent, ami nem baloldali és nem liberális? Honnan ez a töménytelen, alig leplezett indulat és gyűlölet? Hogyan lehetséges az, hogy a Nyugat-Európában jólétet és biztonságot teremtő polgári jobboldalnak a mai Magyarországon alig van médiuma? Hogyan lehetséges az, hogy magyar állampolgárok egy csoportja az ENSZ által is megbélyegzett állami terror mellett tüntet? Mikor számolnak el a 20 milliárd dollárnyi államadósságot felhalmozók?
A politikai baloldalon túl sok a régi, jól ismert kádári arc. Ilyen történelmi előzmények után hiába nyernének választást: erkölcsi legitimációnkat sose szerezhetik meg.
Attól félek, megint nekünk lesz félnivalónk. Mert olyanok térnek vissza, akik korábban rendőrállamot működtettek. Mindegy, hogy most mit mondanak. A balliberális politikusok és értelmiségiek nagy részében annyi az indulat és a gyűlölet, hogy ha még mindig itt lennének a szovjet hadsereg egységei, bármi megtörténhetne… Adjunk hálát Istennek, hogy hazánkban már nincsenek megszálló csapatok.
Elég volt.
Túl sokat láttuk már Horn Gyulát, Kiss Pétert, Kovács Lászlót, Lendvai Ildikót és elvtársait. Ha Szekeres Imre feltűnik, akaratlanul is a gyilkos Pap elvtársra és ártatlan áldozatára, Brusznyai Árpádra gondolunk. Régóta várunk arra is, hogy Bauer Tamás, Pető Iván és társai megszólaljanak végre. Szüleik tevékenysége ugyanis tovább nem mentegethető. A levéltárakban ott a bizonyíték. Az SZDSZ-es Eörsi Mátyás a gyilkossággal alaposan gyanúsítható dr. Bauer Miklóssal hosszú ideje baráti és munkatársi kapcsolatokat ápol.
Kuncze belügyminisztersége idején az ő kérésükre született meg az a történelemhamisító igazolás, amely szerint az ÁVH-n nem volt szokás a foglyok bántalmazása… És milyen alapon nevezi a magyar értelmiség „színe-javának” Kuncze azokat, akik még mindig mellettük állnak? A náci Bormann fia soha nem tagadta apja bűneit. Ellenkezőleg: apja helyett is bocsánatot kért mindenkitől. Biszku Béla mikor áll bíróság elé?
Nálunk mikor szakad meg végre az évtizedek óta tartó sunyi, cinkos hallgatás? Helyreáll-e végre a világ erkölcsi rendje? Ki és mikor kér végre bocsánatot szüleim tönkretett életéért, százak meggyilkolásáért, százezrek bebörtönzéséért, és az egész polgári Magyarország négy évtizedes üldözéséért? Csoda-e, hogy mindezek elkövetőit és szellemi-politikai utódaikat nem akarjuk újra a politikai hatalomban látni? Nem kívánunk a saját hazánkban újra másodrangú emberként élni. Annyi zaklatás, üldöztetés és megaláztatás után szeretnénk végre mi is félelemmentes országban élni.
Együtt a békés, nem gyűlölködő baloldaliakkal. Mi, a polgári és jobboldali Magyarország hívei.
A szerző politológus, publicista, a miniszterelnök főtanácsadója
origo.hu
Elkészült Magyar Péter pszichiátriai szakvéleménye
