A Gát-Rémnek a jövőben is útját szegjük

Nagypénteken, mint egyszer már korábban is, névre szóló levelet kaptam Medgyessy Pétertől, benne a közismert választási ígéretekkel. (Úgy hozhatta ki valaki, mert nem volt rajta bélyeg.) Rosszulesett a dolog, miért ír levelet nekem Medgyessy Péter, rosszabbul, mint korábban, nem is tudom miért, hiszen ezúttal rendben volt, honnan tudják a címemet; „személyes adatait a választási eljárásról szóló 1997 évi C. törvény felhatalmazása alapján a Belügyminisztérium személyiadat-és lakcímnyilvántartó hivatala bocsátotta az MSZP rendelkezésére”, mondta az apróbetűs lapalji szöveg. Hiába volt precíz, zavart a címzés: X tér 4. em. 6. ajtó. A nyilvántartóban nyilván így szerepel, de nekem soha senki nem írt még úgy levelet, hogy „ennyedik ajtó”; pláne nagybetűkkel.
Első felindulásomban felhívtam a Magyar Nemzetnél egy ismerősömet, mit lehet tenni ilyenkor. Nevetett, hát mit, sokan fogunk még ilyen leveleket kapni; legfeljebb, ha írsz egy pár szellemes sort, azt lehozza a lap. De nem jutott eszembe semmi szellemes.
Nagyszombatra virradólag azt álmodtam, az van a levélben, a miniszterelnök-jelölt szerint lehetne csukamájolajból aranyat kivonni. Egy neves fizikus szerint viszont nem valószínű, hogy ez sikerülne, kipróbálni sem érdemes, túlságosan nagy felületeket kellene csukamájolajjal bevonni, csupa csukamájolaj lenne minden.
Nagyszombaton délután aztán egy ismerősünk orrom alá dugta a Népszabadság aznapi számát, benne a cikket, mely interjúcsokor, Ö. Z. aláírással; Bős: tudatos semmittevés? ez a cím, nagy kövér betűkkel, alatta kurzívval: „A Duna Charta a kormány taktikáját bírálja”. Elcsodálkoztam, hiszen a Duna Charta leginkább tevékeny tagjai közé tartozom, tudnom kellene róla, ha bíráltam volna a kormányt, pláne most. De hát hiába, ott állt a cikkben, egy jó barátnőnk nyilatkozott így, a Duna Chartától ő is. „A Duna Charta az elmúlt négy évben végig aggodalommal figyelte a lassú és a haladás látszatára sem adó magyar–szlovák vízlépcsőtárgyalásokat – reagált a szervezet nevében a két nappal ezelőtti, újabb eredménytelen bősi egyeztetésre” ez a barátnőnk, Ö. Z. szerint; „a neves környezetvédelmi szakértő”. Valóban az, s én szeretem és tisztelem mindazért, amit az évek során tett a Dunáért; most megharagudtam rá.
Érdekes kérdés, hogyan jött létre ez a cikk, a március 30-i Népszabadság 3. oldalán. Ö. Z., barátnőnkön kívül, megszólaltatta még Droppa Györgyöt, a Duna Kör ügyvivőjét és Nemcsók Jánost, a Horn-kormány dunai kormánybiztosát is. Nemcsók az, akinek számára „döbbenetes, hogy 1998 és 2002 között az égvilágon semmi sem történt ezen a területen; úgy tűnik – jelentette ki lapunknak –, hogy ez a semmittevés tudatos volt”. Valaki a Népszabadságnál – mondjuk Ö. Z., bár ilyenkor sohasem tudni, ki mondott, ki tett meg valamit – ezt a nemcsóki „tudatos semmitte-
vés”-t fölrakta a főcímbe, és alája odatette a Duna Chartát; mintha a Duna Charta mondta volna. Nemcsók János mint Duna Charta, ez igen; ez aztán a fekete humor.
Barátnőnk, akár ő mondta, akár Ö. Z. írta így, nem „a szervezet nevében reagált”, mert a Duna Chartának „a kormány taktikájával” kapcsolatban, amelynek felülbírálása nem is olyan egyszerű dolog, jelenleg nincsen semmiféle állásfoglalása (akár hiba ez, akár nem), s így ezt a nem létező állásfoglalást nem is képviselheti senki – sem barátnőnk, sem én, se más. A Népszabadsággal pedig, bebizonyosodott újból a dolog, életveszélyes szóba állni.
A Duna Chartának a dunai kormánybiztossal való viszonya (enyhén szólva) valóban nem volt felhőtlennek nevezhető; valamely, a bőrét is vásárra vivő szabadcsapat s egy hivatal viszonyában ez, úgy látszik, szükségképpen így van. Csakugyan szerettünk volna többet és (szerintünk való) jobb lépéseket elérni; és ez, feltehetőleg, a Fidesz– MDF-koalíció általam hőn óhajtott választási győzelme után továbbra is így lesz. Amúgy, igaz, a nemcsóki kritikával szemben, amely szerint itt „semmi sem történt” (nem ám! nem épült fel, például a visegrád–nagymarosi gát – Nemcsók Jánosnak ez fáj) s amely a Népszabadság keverem-kavaromjában barátnőnk türelmetlenségével s a Duna Charta nevével ily kellemetlenül összekeveredett, a magam részéről bizonytalan vagyok abban, el lehetett volna-e érni többet, Szlovákiával szemben, a „Szigetköz természeti értékeinek további pusztulását akadályozó” vízmegosztás érdekében (lásd barátnőnk igaz szavait a szóban forgó interjúcsokorban); és ebbéli bizonytalanságomban, s mert sem politikus, sem diplomata, sem nemzetközi jogász nem vagyok, idevágó reflexióimnak itt határt szabok. (Lásd azt a jajveszékelést, amely a miniszterelnöknek a benesi dekrétumokkal kapcsolatos egyetlen mondatára nemcsak Szlovákiában, hanem idehaza s Nyugaton is kitört, „a Magyarország elleni erők bebetonozottsága valóban félelmetes”.) Mindezt annak tudatában mondom, amit barátnőnk szokott mondogatni: nem úgy, mint Trianonban annak idején, a dunai háborút még nem veszítettük el, s a Nagy Nemzeti Beletörődéssel szemben, a még rendelkezésünkre álló időben, minél többet meg kell tennünk azért, hogy (viszonylag vagy egykor tán teljesen) ezt az ökológiai háborút minél jobb végre vigyük.
De más az a nyomás, amelyet egy környezetvédő (és nemzeti) szervezet a saját kormányára (vagyis az 1998-ban hatalomra kerültre, s remélhetőleg újra megválasztódóra) gyakorol, s más az ellenérdekelt féllel való összesimulás. Még akkor is, ha az az összesimulás – mintegy félreértésként – eminnen sorozatos ügyetlenkedések, amonnan megfontolt hurokfonogatások által jön is létre; hálátlanság akkor is. Hálátlanság, nem a jelenlegi kormánnyal szemben – ellenszenves dolog volna, valóban, a kormány iránti hálát prédikálnom –, hanem azzal a konstellációval szemben, mely 1998-ban a Gát-Rém megvalósításának útját szegte, és ezzel, egyszer s mind, a Fideszt választási győzelemre segítette. A két esemény egymástól el nem választható, még ha a mindkettő mögött álló ontológiai fordulat – mint minden emberi dolog – számtalan emberi gyarlóságon keresztül valósul is meg. Ez különbözteti meg emennek az oldalnak a gyarlóságait amannak a gyarlóságaitól (és viszolyogtató, ha az MSZP és a pártlap most a Duna védelmezőjeként játssza meg magát), emebben az oldalban van fény, amabban semennyit se látok.
Az úgynevezett környezetvédők és a politika viszonya sok tekintetben emlékeztet vallás és királyság középkori viszonyára: a természet igazsága az államot egészen áthatni sohase tudja. De az a szövetség, amelyet a Duna-mozgalom, annak idején, a Fidesszel kötött, minden esetlegességében is, mindmáig, napjaink történelmének egyik legmélyebb sorsvonala.
Én nem felejtem azt a rettegést, amelyben 1998-ig éltem.
A szerző író, festőművész