A jövőnek már el kellett kezdődnie

n Boros János
A következőkben azon véleményemet ismertetem vázlatosan, hogy a Fidesz az egyetlen fennmaradt tényleges rendszerváltó párt. Ehhez azt kell tisztáznunk, hogy 1. melyek a rendszerváltó pártok, 2. elvileg mit is értünk rendszerváltáson, és 3. milyen kritériumoknak kell egy rendszerváltásnak megfelelnie. A gondolatmenet során végig a morálra hivatkozom, tekintve, hogy egy tartós és jól működő demokratikus politikai berendezkedés, mint az emberek együttélését szabályozó rendszer, elvileg mindig az emberközi kapcsolatokból kell hogy épüljön, ez pedig kikerülhetetlenül a morál kérdése is.
Akik elárulták rendszerváltó mivoltukat
Markáns rendszerváltónak ebben az országban három párt indult, az SZDSZ, az MDF és a Fidesz, melyek közül kétségtelenül az SZDSZ volt a morális zászlóvivő, hiszen tagjai a korai nyocvanas évek óta képviselték és megjelenítették a „másként gondolkodást”. A rendszerváltás legjobbjai valamilyen módon, közvetve vagy közvetlenül, bevallottan vagy sem, a független értelmiség tagjai vagy tanítványai voltak. Ezért is sajnálatos, hogy az SZDSZ-t fölmorzsolta a leköszönt évszázad utolsó évtizede.
Az SZDSZ azzal búcsúzott (és búcsúzik napjainkban) morális és politikai komolyságától, hogy föladta saját megszenvedett és ezért különösen értékes morális tőkéjét, és nem (volt) hajlandó ezt időben belátni. Ráadásul a 2002-es választási koalícióban morális értelemben hosszú távra megpecsételte sorsát, mert önvizsgálat helyett – átvéve azok retorikáját, akiktől mást nem is igen lehetett várni –, mások vádolásával próbálta föloldani saját belső meghasonlását.
A Fidesz, amelynek jövőjét Oplatka András, a Neue Zürcher Zeitung nemzetközi hírű újságírója már 1991-ben előre látta, rendelkezett és rendelkezik még mindennel, amivel a többi egykori rendszerváltó párt már nem. Felnövő fiatalságuk egybeesett a rendszerváltással, nyitottak, újak, radikálisak, morálisan érintetlenek voltak, nem volt elkövetett történeti bűnük, már nem a „szolgaság”, hanem a „kivonulás” gyermekei voltak. Mindebből következett, hogy a „kondicionálási idő” kiesése vagy rövidsége miatt nem voltak meg bennük azok a ma sokak által hiányolt fékek, amelyekre a régi rendszerben élők szocializálódtak.
Mindez talán az induló fiatalkort leszámítva igaz az SZDSZ legtöbb tagjáról is, ám az SZDSZ elárulta rendszerváltó mivoltát, és így valójában egyetlen olyan párt maradt a palettán, amely korának, sorsának, lendületének – hogy ne elővételezzünk majd történészek által talán egy-két generáció múlva megfogalmazott szavakat –, történeti hivatásának megfelelően egyedül vihette volna végbe a rendszerváltást. A kortárs történelemtudományi zsargonból persze kiveszett a történeti küldetés, az elhivatottság, a fölkentség fogalma, és ezeket a fogalmakat anakronizmus lenne visszahozni vagy újraértelmezni. De lehet, hogy a körülmények, a sors, amit a régi görögök még tudtak tisztelni, úgy hozta, hogy a Fidesznek kellett a rendszerváltást egyfajta katalizátorként elősegíteni vagy végbevinni. Ezt érzik az MSZP vezető politikusai, akik csak kormányváltásról beszélnek, és a rendszerváltást ahányan, annyiféleképpen emlegetik.
A morális honfoglalás időszaka
A rendszerváltás mindig honfoglalás, újrakezdés is. Morális, politikai, jogi, gazdasági, személyzetpolitikai értelemben. Ha pedig így fogjuk föl, akkor határozott lépésekre van szükség (a morál és a politika új „honába” be kell menni), morális-politikai paradigmaváltásra, természetesen mindig, minden körülmények közt tiszteletben tartva a demokrácia oly törékeny és drága eszméjét, az emberi történelem e csodáját. A demokratikus honfoglalás mint morális aktus, mint megújulás, mint Európa megújulási folyamatába való betagolódás, még előttünk áll. Minden népnek, mely bebocsájtást akar a nemzetek új, a demokrácia eszméjére alapozott nagy közösségébe, fel kell dolgoznia történetét, szembe kell néznie múltjával, morálisan újra kell kezdenie életét. A demokrácia mindennapos újrakezdés, a demokrácia az a jövő, amely minden nap előttünk áll, és mindannyiunk, minden egyes állampolgár felelősségvállalását igényli.
A modern, demokratikus honfoglalások ugyanis Európában és más kontinenseken is, morális és csak következésképpen jogi honfoglalások. Ilyen a németek második világháború utáni új honfoglalása, és ilyen, reméljük ilyen lesz Európa népeinek új, uniós honfoglalása, de ilyen az Amerikai Egyesült Államok kétszáz éves története is. Ezen belül minden népnek újra, akár többször is újra kell kezdenie, új fogalmakkal, új, határozott akarattal, a múlt árnyaival végleg szakítva, a morális szembenézés, elismerés, kimondás erejével és a felszabadulás rákövetkező katarzisával. Morális gesztus nélkül nincs újrakezdő honfoglalás, sem a nemzeti nemzetek sem az európai uniós nemzet értelmében.
A morális honfoglalás nem kerülhető meg itthon sem, és ezt ma már csak egy folyamatosan megújuló Fidesz tudja megtenni, és talán napjainkig még egy megújuló SZDSZ is részt vehetett volna ebben, ha most megint egy érthetetlen, abszurd, szűk látókörű és rövidlátó koalíciókötés nem akadályozná meg ebben.
Ha ezen írás nem történeti-morális értelmezés, hanem politikai irat lenne, akkor fölszólíthatnánk az SZDSZ-t; felelős vezetői és előgondolkodói tájékozódjanak történeti és morális perspektívában, tehát e párt tegyen kísérletet morális lényege és tőkéje megmentésére, az ilyen megújulásra soha nincs késő, térjen vissza eredeti önmagához, és ne azokkal a tegnapiakkal és konzervatívokkal lépjen koalícióra, akik nemcsak hogy soha nem értették gondolkodásmódját, de nem is fogják soha megérteni.
Csak egy közös morális megújulás – történjék az egyetlen közös, jól előkészített, mindenki számára érthető és értelmezhető, tehát elsajátítható és befogadható gesztussal és következményeivel, vagy hoszszú, de komoly diszkussziókkal – indíthatja el azokat a politikai, jogi, gazdasági, személyzetpolitikai változásokat, amelyekről itt nem beszélhetünk részletesen, de amelyek nélkül itt ostoba, legjobb energiáinkat és hitünket felemésztő lövészárkos állóháborúra kell berendezkednünk. Mivel a lövészárkok a történelmi bűnök eredményei, csak egy, a történelmet feldolgozó, morális és politikai megtisztulás, egy új, nyíltságra törekvő társadalmi diszkusszió temetheti be azokat. A demokrácia ugyanis vég nélküli, nyílt, hatalommentes beszélgetés.
Merjük új módon látni a világot!
Ahhoz, hogy vizsgálhassuk, megtörtént-e a rendszerváltás, „kritériumait” kell meghatároznunk. E meghatározás viszont inkább a tudományok, semmint a napi politika dolga. A rendszerváltásban ugyanis nem az a probléma, hogy milyen magas a gázár és nem is az, hogy megbokrosodik-e a gazdaságot húzó ló, hanem az, hogy van-e átfogó, mindenki által érthető, értelmezhető és megélhető társadalmi megújulás. Demokrácia akkor van, ha azt a társadalom minden vagy legalábbis legtöbb tagja magáénak ismeri el. Mint az amerikai gondolkodó, Dewey mondta, a demokrácia a személyes élet közösségi meghosszabbítása.
Az a rendszerváltás és az a demokrácia, amelyet mindenki megért, a morál felől meghatározott politikai, gazdasági, jogi és mentalitás-átalakulási procedúra kell hogy legyen, paradigmaváltás, melyre módosításokkal értelmezhetők azok a kritériumok, melyeket az amerikai filozófus, a tudományos „fejlődés” paradigmaelméletének kidolgozója, Thomas Kuhn állított föl. A paradigma mentalitás, tudás, viselkedésmód, morál, módszer, csoportos együttélési mód, közösségformáló erő, világlátás stb. Mi magunk is alakítjuk, de valójában a paradigma alakítja egy korszak, egy közösség világlátását. Egy paradigmaváltás után a világot új módon látjuk, új világba csöppenünk, világot látunk ott, ahol korábban semmit nem láttunk, újak lesznek a fogalmaink, új életérzést sajátítunk el, új világban kezdünk élni. Egy paradigmaváltás előrehaladás, ha úgy tetszik, fejlődés, de Kuhn figyelmeztet, a paradigmaváltás a tudományban is lassú folyamat, a régi generációk gyakran nem tudják az új látásmódot elsajátítani, ki kell halniuk, hogy „az új”, az új nemzedék által valóban győzedelmeskedjék. Kuhn szerint a régi nemzedékek általában gátolják a paradigmaváltást, tehát a tudomány vagy a társadalom fejlődését.
Ahogy a tudományban új generációk, fiatalok kellenek az új paradigmákhoz, ugyanúgy új generációk kellenek a paradigmatikusan új politikai rendszerekhez is. Különösen is új nemzedék kell a demokráciához egy olyan országban, melynek lakói soha nem ismerték a demokráciát a maga kiteljesülő folyamatában. A régi paradigmákban élők nem látják az új világot, hiszen a paradigma maga az új látásmód, a „szem”. Az evolúcióbiológusoktól tudjuk, hogy a sokáig víz alá merülőnek kopoltyúi nőnek, és már nem tud a napvilágon tüdővel lélegezni. A bibliából pedig azt a tanítást kaptuk, hogy akik a rabszolgaság évtizedeiből vándorolnak ki, azok megismerik ugyan a vándorlás gyötrelmeit, de nem léphetnek be a szabadság birodalmába. A paradigmaváltás akkor történik meg, amikor teljesen új módon kezdünk el gondolkodni, amikor merjük új módon látni a világot.
Magyarország minden emberének új morális, politikai, társadalmi, történeti paradigmára, új világra, világlátásra, új életérzésre, új és jobb, az európai népekkel közös jövőre van szüksége. Ha a morális megújulás elmarad, s ha hihetünk a Bibliának és Kuhnnak, akkor a szabadság új paradigmájába csak az új, a rabszolgaságot nem látott nemzedékek léphetnek be. Jó lenne, ha ez már elkezdődött volna.
A szerző az MTA doktora, egyetemi tanár