Magyar Szocialista Részvénytársaság

Az MSZP egyszeri juttatást és 13. havi nyugdíjat az időseknek, szolidáris és igazságos jövőt ígér mindenkinek. Az MSZP a nagytőke kijárója, állítják a kisgazdák, a MIÉP, a Munkáspárt, most újabban a Fidesz és az Új Baloldal. E nagyon különböző pártok igaztalanul vádolják hamissággal az MSZP hízelgését, vagy ők mutatnak rá az igazságra? A választók megérdemlik, hogy az ígéretek realitásáról pontos képük legyen. A Magyar Nemzet április
17-i, tegnapi számában Németh György elegáns írásban mutat rá, hogyan rövidültek meg az MSZP–SZDSZ koalíciós kormány által elfogadott törvénnyel a magánnyugdíjpénztárba befizetők. Csupán néhány hónapja járta be a világot a nagy amerikai cég csalárd csődjének híre, kevésbé hangsúlyozva, hogy a nyugdíjpénztárba gyűlt pénzeket is elpanamázták a pénzpiacon. Nem az egyetlen eset.
Épp ezért nem oktalan visszatekintenünk a nyugdíjrendszer reformját előkészítő ígéretekre, és némileg a függöny mögé tekintve rápillantanunk: kik nyertek, kik vesztettek, de főleg, kik vezényeltek. Ekkor arra is választ kapunk, hogy köztársasági vagy részvénytársasági szellemben politizál-e az MSZP?
A késő Kádár-kori pénzügyminiszter kétségtelenül felelős a felvett nettó 1 milliárd dollárra kifizetett 11 milliárd dollár kamatköltségért, és a 20 milliárd dollár fölé tornyosuló adósságért, az ebből eredő inflációért, végső soron a munkaalkalmak, jövedelmek, nyugdíjak, vagyonok elvesztéséért. A csábító ígéretekkel ismét kormányrúdhoz jutott utódpárt e felelősre bízta a Bokros-csomag programjának befejezését, a nyugdíjak megnyirbálása után a rendszer egy részének privatizálását, főleg azzal az érvvel, hogy jobban jár, aki él a magánrendszer ígért előnyével. Most, a Magyar Nemzet hivatkozott cikkéből kiderül, hogy nem a járulékfizetők, nem az ország, hanem a pénzügyi közvetítők jártak jól – amint azt a korabeli nyilatkozatokból, számos figyelmeztetésből valószínűsíteni lehetett, azonban a józan hangokat elnyomta az óriási költségvetésű propagandakampány.
1996 őszén készült el „Az új nyugdíjrendszer kommunikációs stratégiája”, amely alapján a Pénzügyminisztérium akkora költségvetéssel indított egy meggyőzési programot, amely ma 2000 országgyűlési képviselő megválasztásának maximális kerete, s ami hat parlamenti választásra lenne elegendő. A PM az adófizetők pénzét arra használta fel, hogy szépen hangzó jövőképet festve a költségvetést és a járulékfizetőket megrövidítse a nemzetközi pénzpiaci szereplők előnyére. E sikeres program irányítója volt az a Medgyessy Péter, aki ma miniszterelnök-jelölt. Épp ezért fűződik fontos érdek ahhoz, hogy megismerjük: hiteles vagy hamis érvelés vezetett a nyugdíjjárulékok egy része magánosításához?

A propagandagépezet és a valóság
A magánnyugdíjrendszert kidolgozó munkacsoport vezetője így nyilatkozott a HVG-nek öt éve: „Nagyon sok pénzt megér annak a sötétségnek az eloszlatása, ami pénzügyi kérdésekben a magyarok fejében van.” Az oszlatást több lépcsőben képzelte el a stratéga: „Ahhoz, hogy ezeket a lépcsőfokokat az emberek engedelmesen végigjárják velünk, a kommunikációs stratégiának ki kell tűznie számukra egy megfelelő csábító üzenetet, amely útközben végig hívogatóan világít, miközben érzékelhetően egyre közelebb kerül. De mi legyen ez az üzenet?” – ne aggódjunk, megkapjuk: „A kiszámítható jövő.” Ugye, milyen ismerős érvelés választások idején? A stratégák saját dolgozatukban sem tévesztik szem elől, hogy a csábítás és hívogatás után a csalatkozás következik: „A törvény elfogadása után a lakosság várható reakciója tekintetében nem sok jóra számíthatunk. Az emberek alulinformáltak, és lehet, hogy a politika »úri huncutságának« tekintik majd az életbe lépő törvényt.” Az akkori sietés a program vezénylői részéről konkrét tudás lehetett, hiszen az élet őket igazolta. Miután a kommunikációs stratégák számára célcsoport az egész ország – akárcsak a mostani választáskor –, napjainkban ismert befolyásolási trükkökkel találkozunk a javasolt programban. Például: kapjon mindenki a közüzemi díjszámlákkal együtt egy közérthető leírást az új nyugdíjtörvény előnyeiről: „Miután az olvasói tábor az egész lakosság, az olvashatósági szint nem haladhatja meg a 8. általános osztályt végzettek szintjét, és a benne szereplő számítások nem lehetnek bonyolultabbak, mint amilyent egy 6. osztályos gyengébb tanuló is könnyedén megért.” Vessük össze ezt az ország értelmi szintjéről alkotott véleményt és javaslatot a program alapjául szolgáló világbanki tanulmánnyal, amelyben azt olvassuk, hogy a tervezett intézkedések valószínűleg hozzájárulnak a növekedéshez, bár „hatásukat nehéz számokban kifejezni”. Azaz, a propagandagépezetnek esze ágában sem volt a valóság feltárása, ellenben írják, hogy a tájékoztatás legyen humoros, szórakoztató, rajzos, és matrica vagy kitűző is legyen a küldeményben, mert „ez jó trükk lehet arra, hogy a családban a gyerekek is kézbe vegyék, érdeklődjenek, ha a szülőnek el kell magyarázniuk valamit, maguk is jobban elmélyülnek benne”. Lám, a pénzügyi rendszer tárgyilagos számítása helyett a sötét tudatú társadalomban oszlatják a homályt, a nyáj pedig követi a kolompot. A rövidség kedvéért tekintsünk itt el „A kiszámítható jövőt” sugalló javasolt örökzöld daltól, szórakoztató tv-műsoroktól, szakértők szerepeltetésétől, csupán azt emeljük ki, hogy a program sikeréhez elengedhetetlen egy „Frontember”. „Aki ne legyen se ismert színész, se politikus. Szerepét tekintve ne a kormányt és a nyugdíjreformot képviselje, hanem független, például befektetési szakember legyen… egy szimpatikus, átlagos, középkorú férfire gondolunk,… aki szakértelme és józan esze alapján megválaszolja a kérdéseket.” (Ugye milyen ismerős?) Nagy szükség van rá, hiszen a stratégák szerint „már a jelenlegi társadalombiztosítási rendszer is annyira bonyolult, hogy csak felkészült szakemberek képesek áttekinteni, és kiszámolni belőle a nyugdíjak állandóan változó összegét… Az új rendszer… kétségtelenül bonyolultabb…” Tehát kell valaki, aki a szakszerűség látszatával elemi iskolás szinten elhiteti velünk, hogy jó a bonyolult rendszer, csak mi vagyunk képzetlenek. Az MSZP–SZDSZ gazdaságpolitikájában pedig ez a kommunikációs program első állítása szerint: „…a rendszerváltás utáni Magyarország kétségkívül egyik legjelentősebb társadalmi és gazdasági változást ígérő eseménye.” Amely „alig ismert tényezőket kíván bevezetni, kellőképpen bonyolult módon és meglehetősen hosszú átmeneti idővel, ami az erre képzetlen és mindenfajta változásra gyanakvóan tekintő tömegek számára bizony villámcsapásként hathat majd a derült égből”. Itt az idő, hogy áttérjünk arra, kik tartják kezükben az „Isten nyilát”?

Adósságspirál és Bokros-csomag
A nyugdíjrendszer részleges privatizálását az IMF követelte, a végrehajtást a Világbank szakértette, de a felelősséget nem ők, hanem a kormány előterjesztése után az MSZP–SZDSZ túlnyomó többségű Országgyűlés viseli. Az előkészítést nem magyar szervezetekre vagy szakemberekre, hanem egy amerikai befektető bankárra és csoportjára bízta Bokros: „Bokros Lajostól teljes körű felhatalmazást kaptam… a nyugdíjreformot előkészítő kormányzati munkacsoport vezetésére, munkatársai kiválogatására és díjazására. Mandátumomat a miniszterváltás után Medgyessy Péter miniszter is megerősítette” – nyilatkozta Gere Ádám, egykori hazánkfia a HVG-nek 1997 márciusában. Arra is választ ad, hogy miért nem a kormány végzi a munkát: „Eredetileg az volt az elképzelés, hogy a kormány és az üzleti élet közösen dolgozza ki a nyugdíjreform koncepcióját.” Tehát az MSZP– SZDSZ koalíciós kormány szerint a közösködés az üzleti élettel azt jelenti, hogy a külföldi bankár „teljes körű felhatalmazást kap” a magyar nyugdíjrendszer átalakítására. (Kit is képvisel az MSZP? Ki is nyert ezen az átalakításon?) Gere az interjúban berzenkedik, hogy a törvényírási szakasz a „szociális demagógiába” csomagolt érvekkel módosítja az elképzeléseit, holott az üzletnek épp az az értelme, hogy az érdekek kioltják egymást, ami a közjót szolgálja. Ismerjük, hogy kik kiáltanak tolvajt, ezért figyeljük meg az alábbiakban, milyen közjót szolgáló versenyt teremt Gere állítása szerint az általa alapított 35 nyugdíjpénztár „piacvezető” szerepe?
A külföldi bankár a HVG-beli riportja előtt a Figyelőben rámutatott a lényegre. Szerinte a jelenleg működő nyugdíjalapot két részre kell osztani: a befizetések egyik része maradjon az államnál (önkormányzatú), a másik részét egy tőkeszámlán a pénzpiac szereplői veszik át kezelésre. (Ugye ismerjük a róka énekét és a holló sajtjának a sorsát. Az énekről az előbbiekben volt szó, most jön a sajt.) Így a kieső rész miatt „átmenetileg” – néhány évtizedig – hiány lesz a nyugdíjalapban, de sebaj, majd a magánnyugdíjpénztárak hitelt nyújtanak a pótlásra. Azt nem teszi hozzá, hogy e pótlás igen költséges közbeiktatódással és kamatok ellenében, visszafizetési kötelezettséggel történik, szemben a minden teher nélküli járulékbefizetéssel. Azt sem teszi hozzá, hogy a szétválasztással a korábban befizetők vagyona egy része elvész – úgy is mondhatnánk, ellenérték nélkül privatizálják. Ugyanis itt nem egy konkrét bankszámla konkrét összegének leválasztása történik, hanem egy jog alapján fennálló járandóság elvétele, ami egy virtuális bankszámláról való lehívási jog, azaz lényegében ugyanaz. Mindemellett megjelenik a kamatfizetések kötelezettsége, amihez újabb hiteleket kell felvenni, azaz újabb pénzügyi örvény, vagy másképp adósságspirál. Ezt kellett a Fidesz–MDF-kormánynak megállítania a törvényben biztosított további elvonási jogok korlátozásával, mert hihetetlen veszteségeket szenvedett volna a költségvetés. Így is többlethitel-felvétel kényszere a következmény akkor, amikor a Bokros-csomag indoka a költségvetési hiány csökkentése volt. Azaz a rókalelkű pénzügyérek kampánya épp az ellenkezőt célozta, mint amiről a közvéleményt győzködték. Gere Ádámnak, a teljes körűen felhatalmazott befektető bankárnak koncepciója (avagy az IMF-é, Bokrosé, Medgyessyé stb.) azt sugallta, hogy a polgárok ne bízzanak az államban, hanem a nemzetközi pénzügyi közösségben, mert ott bizonyítottan jobb helyen lesz a pénzük. Bizonyítékul pedig nem mást, mint az általuk átvett és forgatott nyugdíjalapok mögé teendő állami garanciát hozta elő. Tehát ne adjuk pénzünket az államnak, hanem vigyük a pénzpiacra, amely kihelyezi az állam garanciájával valakiknek, de miután a költségvetésnek hiánya van, és jó kamatot ígér, így magának az államnak. Ügyes!

Aki nem ért semmit a pénzügyekből
E sokba kerülő fából vaskarikára még visszatérünk, azonban bárkinek feltűnhet, hogy itt valami nem stimmel. A közbelépők költségét ki vállalja, a járulékot befizetők vagy az adófizetők? Mindkettő. A biztonság sem elég vonzó, többletjövedelem is kell, a befektető bankár ezt is ígéri azzal, hogy a nyugdíjpénztárak részvényekbe is fektethetnek, ami szerinte nagyon előnyös, mert ő írja: „Egy gazdaságban minél nagyobb a tőkehiány, annál magasabb a részvényeken elérhető nyereség. Nyilván nem szorul bizonyításra, hogy a világban manapság – ezen belül Magyarországon különösen – rendkívül nagy a tőkehiány. Tehát… a részvények hozamának lendületes növekedése várható… A részvénypiacra befolyó pénz magasabb részvényárakat eredményez.” Döbbenetes érveléssel találkoztunk. Volt egy rendszerünk, amit szocialistának hívtunk, csak kiderült, hogy lényegében a szociális szempontok hiányoznak belőle. Most van egy rendszerünk, amit tőkésnek hiszünk, és a befektető bankár szerint az a jó, ha tőkehiány jellemzi, mert ez a részvényekbe fektető alapok érdeke. A szomorú az, hogy igaza van, az elmúlt évtizedünket tőkehiány jellemezte, és szárnyalt a tőzsde, a jövedelmek a pénzügyi spekulációból képződtek. Tehát a létrehozandó nyugdíjalap érdekében tartsuk fenn a tőkehiányt, azaz nem az a cél, hogy a több tőkével több munkahely jöjjön létre, hanem hogy a még dolgozóktól összeszedett pénz az önmagát szaporító pénzpiacon érvényesüljön. Ebben érdekeltek a részvénybe fektető alapok. Ismerős, hogy a Wall Street annak tapsol, ha nő a munkanélküliség. Ha csökken ugyanis, akkor esnek a részvényárak. Ez világos, hiszen ha valamiben hiány van – tőkében –, annak megnő az ára, mert nő a rászorultság. Csakhogy a nemzetközi pénzvilágban is hatalmasak a zavarok, hiszen a részvényárak nem nőnek az égig, nem lehet minden szükségletet leszorítani, termelőalapokat felszámolni, tehát a pénzügyi intézményekbe való befektetés nem szolgálja a közjót, nem gyarapítja a munkahelyeket, ellenben növeli az államadósságot és a pénztulajdonosok kockázatát is. A kevesebb munkahely, nagyobb eladósodottság vajon milyen nyugdíjesélyt ígér a jövőben a mai fiataloknak? Ennek az ellentmondásnak és állapotnak a felismerése nem a hatodik osztályos gyenge tanulók kötelessége, hanem a pénzügyminiszteré. Ne higgyük, hogy logikátlanul járt el a befektető bankár az érvelésében, csupán más célokat és érdekeket képviselt! Kitűnik ez további nyilatkozatából – csak éppen a szakértő, megbízó pénzügyminisztereknek ne tűnne fel?

Virtuális versennyel a közjóért
Ezért térjünk vissza a HVG-riportra, vessük össze az egyik, a „Diófa” Nyugdíjpénztár ismertetőjében található információkkal, megtudjuk, kinek az érdekében iktattuk törvénybe a nyugdíjjárulékok egy része magánosítását. Gere úgy nyilatkozik, hogy az előkészítő munkacsoport vezetéséért egy fillért sem kap az államtól, a munkatársait is a Világbank fizeti, sőt – ennek van igazán jelentősége – „a magyarországi cégemnek, a Sedgwick Noble Lowndes-nek sem származott anyagi haszna, s a jövőben sem származik…” A csábosan szép magyar nevű nyugdíjpénztárba fizető naiv tulajdonos azt hiszi, hogy ő rendelkezhet a halmozódó pénzével. Valójában az a pénztár üzemeltetőjéhez – gebineséhez –, a Sedgwick Noble Lowndes nemzetközi társasághoz kerül, amely Magyarországra jőve azonnal 35 pénztárat alapított, még ügyfelek nélkül. Ők tudták, hogy lesz majd törvény, és kötelező, illetve csábító lesz a belépés. Így lebiztosították a piacot maguknak, hiszen a „Diófa” szerint ők a piacvezetők, emberüket pedig beküldték a Pénzügyminisztériumba, hogy teljes körű felhatalmazással készítse elő a törvényt. Így vált kötelezővé a pályakezdőknek egy magánrendszerbe való belépése és a választási lehetőség kizárása – a piacgazdaság nagy dicsőségére –, valamint az átlépők adókedvezménye, ami nem más, mint a költségvetés megrövidítése és még több hitelre kényszerítése, míg az egyénnek látszólag előnyös. Csakhogy