Mint látni fogjuk, valójában e baloldali taktika esetében a külpolitika belpolitizálásáról van szó, azaz a kormány kritikája csak látszólag érinti Magyarország külügyeit, valójában itt kemény belpolitikai üzenetekkel kívánják megcélozni a választópolgárt. E taktikát az MSZP-nek és az SZDSZ-nek a kedvezménytörvényhez való viszonyában szemléltethetjük. E két pártot nem legitimálja a magyar történelem, hiszen az MSZP elődpártjai, ellentétben a lengyel, román vagy cseh kommunistákkal, akik komoly nemzeti sikereket tudtak felmutatni a szovjet érdekek kiszolgálásakor – keleti német területek megszerzése, a Szudéta-vidék némettelenítése, egész Erdély és a Partium megtartása – a budapesti elvtársaknak Sztálin és utódai nem adták meg ezt a lehetőséget. Így tevékenységét úgy kísérelte meg igazolni, hogy azt állította, a nemzeti gondolat az egész magyar történelem során retrográd volt, s miként a vallás, a nép ópiumaként kizárólag az uralkodó rétegek önzését és hatalmon maradását szolgálta. E megközelítés középpontjába állította a haza és haladás mesterséges ellentmondását, s ezt a célt szolgálta a dualizmus korának, vagy az úgynevezett Horthy-kornak hiperkritikus elemzése is.
Az eltelt esztendők sulykolása elegendőnek tűnt arra, hogy a határainkon túl élő magyarságban az átlag kereskedelmitévé-fogyasztó saját jólétére leselkedő veszélyt lásson. Ahol nem terhelik a tudatát hazánk demográfiai problémáival, s nem vallják be, hogy az egyik újbalos mítosz, a multikulturális társadalom legendája szemeink előtt látszik összeomlani eddig példaként elénk állított országokban, Hollandiában, Dániában. S a demográfiai mélyrepülésben bennünket megelőző államokban az alacsony születésszám már olyan méreteket öltött, hogy az komolyan veszélyezteti az eddig elért jólét megőrzését.
A magyarországi baloldali ellenzék pártjai, amelyek mindvégig részt vettek a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) minden megbeszélésén, részletes tájékoztatást kaptak a polgári kormány a szomszédos államok, valamint az EU- és a
NATO-partnerek képviselőivel folytatott folyamatos egyeztetéseiről. Az a tény, hogy a kedvezménytörvényt némi ellenállás után a legtöbb állam kész volt elfogadni, nagy dilemma elé állította az MSZP-t és az SZDSZ-t. Emlékeztette őket a magyar külpolitika 1990-et követő legnagyobb malőrjére, amikor 1996 júliusában a szomszédos országok és a NATO-partnerek előzetes tájékoztatása nélkül megtartott magyar– magyar csúcstalálkozó zárónyilatkozatában hosszú távú célként megjelent a területi autonómia kifejezés. A nyugati hatalmak e megfogalmazásban – elfogadva a szlovák és a román diplomácia érveit – a térség stabilitását súlyosan veszélyeztető, túlzott követelést láttak. Egyértelművé tették, ha a záros határidőn belül nem kötik meg a magyar–román alapszerződést, amiben a fenti igényektől Budapest elhatárolódik, akkor mint potenciális konfliktusfészek, hazánk kimarad a NATO-bővítés első köréből. Érdemes felidézni, hogy az akkori külügyi profik nagyban megkönnyítették a magyerellenes fellépésben gyakran egyeztető Románia és Szlovákia dolgát azzal, hogy a zárónyilatkozat hivatalos angol fordítása Budapesten csak azután készült el, hogy Pozsony és Bukarest már prezentálta saját változatát. Ennek a ténynek az emlékezetbe idézése viszont megingathatta volna a magyarországi baloldal egyik legfontosabb mítoszát, nevezetesen, hogy ők kiváló külügyi csapattal rendelkeznek, akik mindig a maximumot hozzák és hozták ki az ország lehetőségeiből. A kedvezménytörvény sikere azonban egyenes cáfolatát jelentette annak az álláspontnak is, amely szerint a körülmények miatt lehetetlen komoly támogatást nyújtani a határokon túl élő nemzettestnek, mert abba sem a nyugati hatalmak, sem a szomszédok nem egyeznének bele.
A Máért minden résztvevője tudta – hiszen ott részletes tájékoztatást kaptak a pártok delegáltjai az egyeztetésekről –, hogy Bukarest és a háta mögé bújt Pozsony nem kívánt a kedvezménytörvényről érdemi megbeszélést folytatni, mivel abban bíztak, hogy a törvény elfogadása után azt mint az európai stabilitást veszélyeztető túlkövetelést az EU és a NATO segítségével vissza tudják vonatni. Az egyik furcsa jelenete volt a kétoldalú megbeszéléseknek, amikor például Bukarest azzal magyarázta, hogy nem emelt szót a hétezer román állampolgárnak horvát állampolgárságot adó horvát-, és közel tízezer erdélyinek szlovákigazolványt adó pozsonyi kedvezménytörvények ellen, mert nem tudott ezekről. Jól jelezte a bukaresti egyeztetési készséget, hogy az alapszerződés által létrehozott kisebbségi vegyesbizottság, amely alkalmas lett volna a törvénnyel kapcsolatos nézeteltérések tisztázására, 1997 és 2001 októbere között a román fél érdektelensége miatt nem ülésezett. Nem véletlen, hogy a kedvezménytörvény budapesti elfogadása után, 2001. június végén a román diplomácia a magyar jogszabály felülvizsgálatára kérte az Európa Tanács joggal a demokráciáért bizottságát, s annak kimondására, hogy a törvény a nemzetközi standardokon túlmenő szabályozás.
Nos, a masszív román fellépés ellenére sikerült a magyar diplomáciának elérnie, hogy a velencei bizottság mind a tizenkét európai kedvezménytörvényt a nagyítója alá vette, és néhány apró módosítással áldását adta a törvény kivitelezésére. Ezzel gyakorlatilag összeomlott a törvény teljes elutasítására épülő bukaresti taktika, így Románia – amely a szeptember 11-i események után ismét esélyessé vált a NATO-tagságra – ismét közeledni kezdett Budapesthez. Hogy álláspontjának megváltozását a Nastase-kabinet belpolitikailag eladhatóvá tegye, szüksége volt a két kiharcolt „engedményre”, a hozzátartozói igazolványról való magyar lemondásra és arra, hogy a munkavállalásnál Budapest nem vizsgálja az itthoni munkaerő-piaci helyzetet. E külpolitikai játszmában december 22. után a román nemben bízó szlovák kormány feloldhatatlan dilemma elé került, hiszen miután hat szomszédból öttel Budapest meg tudott állapodni, Pozsony vált a Nyugat szemében csendháborítóvá. Ráadásul egy nyíltan konfrontatív politika nehezen egyeztethető össze azzal, hogy Magyarország beleegyezése is szükséges NATO-tagságukhoz.
A kedvezménytörvény a nemzet erőit összekapcsoló politika sikerét is jelentette, ami a legszélesebb rétegek számára is világossá teszi, hogy Magyarország jövője ezer szállal kapcsolódik össze a Kárpát-medencei magyarság sorsával. Ez a felismerés olyan kérdéseket vetett volna fel a választási kampányban, amelyekből az MSZP és az SZDSZ csak vesztesként jöhetett volna ki. (Nem véletlen, hogy a számukra kényelmetlen témákat gyakran próbálják meg baloldali értelmiségiek tabuvá tenni.) Döntően a polgári kormány nemzetpolitikai kompetenciájának megkérdőjelezése indította az MSZP-t és az SZDSZ-t arra, hogy ellentámadásba lendülve 23 millió román inváziójával fenyegessék meg a kérdés minden elemét nem ismerő választópolgárt. Tudták, a kormány, tekintettel az ottani magyarokra, nem teheti közhírré, hogy a kedvezménytörvény ügyében szemfülesebb volt Bukarestnél vagy Pozsonynál, így csak módjával szállhat szembe a legképtelenebb kritikákkal is. Nem véletlen, hogy baloldali elemzők a magyar munkavállalók százezrei mellett főként a „kijátszott” bukaresti kormányt sajnálták. (Azért jellemző a kérdésben megszólalók tájékozottságára, hogy 23 millió román inváziójától óvtak, akkor, amikor Romániának kevesebb mint 22 millió lakosa van.)
Ezért nem tűnik túlzásnak a miniszterelnök Testnevelési Egyetemen mondott beszédének az a kitétele, hogy a haza veszélyben van. Hiszen Medgyessy Péter egyik első megnyilatkozásában sietett kijelenteni, hogy ő is csak tízmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. S az 1994–1998-as „sikerek” ismeretében aligha lehetnek illúzióink az esetleg megalakuló MSZP–SZDSZ kormány nemzetpolitikájával kapcsolatban.
A szerző történész
origo.hu
Elkészült Magyar Péter pszichiátriai szakvéleménye
