Mikor szoktak győzni a bolsevikok?

Manapság egyre többen latolgatják az eshetőségeket, szeretnék tudni a jövőt. Ez régen is így volt. Az egyiptomiak a csillagjósoktól, a rómaiak a madár- és béljósoktól várták, hogy megmondják a jövendőt. Azóta a módszerek finomodtak ugyan, de a jövőt megjósolni a csillagok pillanatnyi állásából, az áldozati állatok beléből, a madarak röptéből vagy más egyébből ugyanúgy lehetetlen ma is, mint az ókorban. Ezért érdemes hosszabb időtávot elemezni. Mivel Magyarországon 1945 óta a bolsevizmus uralkodott vagy nyíltan, vagy változó elnevezések leple alatt, érdemes feltenni a címben megfogalmazott kérdést: Mikor szoktak győzni a bolsevikok?
A bolsevikok első győzelmüket 1903-ban aratták. Brüsszelben több hónapig ülésezett az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZDMP) II. kongresszusa. A hosszúra nyúlt kongresszust hitüket és reményüket vesztetten egyre többen hagyták ott. Ráadásul a belga rendőrség kiutasította őket, így a maradék résztvevők kénytelenek voltak átköltözni Londonba, ahol huszonnégy küldött szavazatával végül is elfogadták a Lenin által megfogalmazott határozati javaslatot. Az ellenszavazatok száma húsz volt. A bolsevikok (a többségiek) csoportja négy fővel volt nagyobb, mint a kisebbségben maradóké, a mensevikeké.
Bármennyire hihetetlen is, a világ egyhatodát alkotó, több mint kétszázmillió lakost számláló birodalom pártjának, az OSZDMP(b) nevében szereplő (b) betoldás ezt a négy embert örökítette meg: bolsevikot jelent. Négy ember szavazatán múlott a XX. század történelme. A leninisták Brüsszelben még nem számítottak győzelemre, mert kisebbségben voltak, de amikor a hitevesztettek eltávoztak, akkor többségbe kerültek. A bolsevikok első győzelméhez az kellett, hogy a valódi többség fásultan feladja a küzdelmet és ne vegyen részt a szavazásban. A bolsevik győzelem akkor váratlannak tűnt, de ma már érteni véljük.
A második győzelem 1917-ben következett be.
1917-ben Lenin, a bolsevik párt vezetője a svájci emigrációban még nem gondolhatta, hogy a németek egy lepecsételt vagonban hazaviszik és otthon átveszi a cár szerepét. Akkor még nem gondolhatta, hogy a leggyengébb láncszem el fog szakadni és ezt majd később mint a leninizmus alapelvét fogják emlegetni. A bolsevikok művészei lettek és maradtak a hatalom megragadásának és megtartásának. E művészet titka ismert: a láncot ott és akkor kell elszakítani, ahol és amikor az a leggyengébb.
Az orosz láncszemet nem kellett gyengíteni, az első világháború és a cári uralom borzalmai elgyengítették azt eléggé. Kerenszkij kétségbeesett erőfeszítései már nem tudtak rajta segíteni. A bolsevikok tüzelni kezdtek az Auróra ágyúival, benyomultak a Téli Palotába és a lánc váratlanul elszakadt.
Magyarországon a bolsevikok 1919 márciusában győztek.
1919-ben Kun Béla nem gondolhatta a gyűjtőfogházban, hogy kijön a börtönből és minden átmenet nélkül Ferenc József örökébe lép. Akármilyen hihetetlen, ez történt. Miután Károlyi Mihály nem fogadta el a hírhedt Vix-féle jegyzéket, amely az ország feldarabolásáról szólt, a magyar „láncszem” végkép meggyengült. A doberdói harctéren és az orosz fronton elszenvedett iszonyatos vérveszteség, másrészt a magyar feudális nagybirtokosok engesztelhetetlen önzése végképp elkeserítette a népet. És a bolsevikok jöttek és győztek. El kell ismerni, hogy később keményen védték a hazát, de az eredmény mégiscsak a Vix-féle jegyzéknél súlyosabb trianoni békeszerződés lett.
A bolsevikok azt terjesztették, hogy 1948-ban, a „fordulat évében” ismét győztek. A valóság ezzel szemben az, hogy Sztálin magyar tanítványaira bízta, hogy a demokrácia látszatát keltve, „parlamentáris” úton szerezzék meg a politikai hatalmat. Ez azonban három év alatt sem sikerült. Ekkor Sztálinnak elfogyott a türelme és a Vörös Hadsereg itt állomásozó erejét felhasználva véget vetett a látszatdemokráciának. Nagy Ferencet, a hivatalban lévő miniszterelnököt államellenes összeesküvéssel vádolták és külföldre kényszerítették. Mindszenty Józsefet házi őrizetbe vették, a szociáldemokraták valódi vezetőit internálták, a kisgazdák vezetőjét, Kovács Bélát a Szovjetunióba hurcolták, a hírhedt kékcédulás választások eredményeit pedig durván meghamisították. Az igazság röviden az, hogy nem a magyar bolsevikok, hanem a szovjet hadsereg győzött.
Jogos kérdés, hogy miért nem tudtak győzni egyedül a magyar bolsevikok. Nem kell nagy szellemi erőfeszítés ahhoz, hogy felfedezzük az okot. A magyar nép „megfogyva bár, de törve nem” túlélte a II. világháborút. Kijöttünk a pincéből és örvendeztünk azon, hogy élünk. Öröm és boldogság öntött el bennünket, amikor a rokonokat és a szomszédokat is élve találtuk. Szállingóztak haza a szerencsésebb sorsú hadifoglyok. Apáink végrehajtották a már régen aktuális földosztást és elkezdték művelni a kapott földet. Volt, aki saját magát fogta az eke elé. A falvakban megalakultak a nemzeti bizottságok, létrejött a Nemzetőrség. Demokratikus választásokra készültünk, miközben eltakarítottuk a romokat. 1948-ra az újjáépített Lánchídon megindulhatott a forgalom. Ebben az optimista hangulatban a bolsevikok nem tudtak győzni, a hatalmat csak erőszakkal, a szovjet szuronyok árnyékában tudták megszerezni.
1956-ban az SZKP XX. kongresszusa és a magyar írók bátor kiállása reményt adott, de a hatalom nem engedett, ezért októberben kitört a nemzeti forradalom. A helytartók menekültek és a szovjet kormánytól kértek segítséget. Segítségre érdemesnek ugyan nem tartották őket, de a Magyarországra előretolt hadállást sem akarták veszni hagyni. Megindultak hát a tankok. Ezekért már Kádár Jánosnak kellett vállalni a felelősséget. Becsületére legyen mondva, hogy ezt a felelősséget viselte mindhalálig. Ekkor „tántorgott ki” Amerikába és a világ minden tája felé kétszázezer emberünk.
A bolsevikok 1956. november 4-én győztek, de nem a magyarok, hanem a szovjet tankok. A helytartók pedig: Kádár, Apró, Dögei visszatértek a hatalomba.
Kádár János 1956. november 4-én, Szolnokon még nem gondolhatta, hogy 1957. május 1-jén a dolgozók tömött sorokban fognak felvonulni. Pedig ez valódi győzelem volt. A magyar nép ugyanis letette a fegyvert, és mint egy vesztes, de a fegyelmezett hadsereg felvonult. Az elvtársak pedig vidáman és győzelemittasan integettek.
Kádár János azt még kevésbé képzelhette 1959-ben, hogy a falu népének több mint a kilencven szazaléka belép a termelőszövetkezetekbe. Az erőszakos kolhozszervezés váratlan eredményt hozott. A pártközpontban szinte pánik tört ki, mert traktort, gépet, vetőmagot és műtrágyát nem tudtak biztosítani ennyi új kolhoztagnak. A magyar parasztok faluszámra léptek be, szinte az első szóra (néhány halálesettől és néhány ezer atrocitástól eltekintve). Miként volt ez lehetséges, amikor 1956 előtt, a Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József alkotta erős proletárdiktatúra a terror, a beszolgáltatás, a kuláklista és a többi segítségével hét év alatt a parasztság negyedét sem volt képes bekényszeríteni a téeszcsébe?
Azért volt ez lehetséges, mert a magyar parasztság letette a fegyvert. A bolsevikok valódi győzelmet arattak. 1956. november 4-én a tankok bebizonyították, hogy az ellenállás reménytelen, ezért teljesen értelmetlen. Ahogy a budapesti munkásság és értelmiség fegyelmezetten vonult fel május 1-jén, ugyanolyan fegyelmezetten, azaz teljes apátiába süllyedve lépett be a parasztság a kolhozokba. Ez az általánosítható magyarázata a többségiek (bolsevikok) „váratlan” győzelmeinek: akkor kell támadni, amikor gyenge a lánc, azaz a nép kifáradt, elcsigázott és reménytelennek látja a jövőt, amikor azt mondja, hogy „… akárki, jöjjön valahára”.
Ezután eljött 1990. A romba dőlt „létező szocializmus” maga alá temette mindazt, vagy majdnem mindazt, amit a nép véres verejtékével épített vagy építeni vélt negyven év alatt. Valakinek el kellett kezdeni az álcázó ponyvát eltávolítani a roskadozó építményről. Valakiknek el kellett kezdeni a romokat eltakarítani. A romeltakarítás keserves feladat, mert közben az is leomlik, ami még épnek látszott. A módszeresen félrevezetett nép elkeseredve vette tudomásul, hogy a nagykohóból csapolt vasra, a bányából felszínre hozott szénre, a fáról ládába csomagolt almára nincs szükség, mert nincs rá fizetőképes kereslet. Összeomlott az egész rendszer, környezetével együtt, a korlátlannak vélt piaccal, a Szovjetunióval és az egész KGST-vel együtt.
A nép ebbe nagyon belefáradt, hisz a veszteség nagyobb volt, mint a II. világháború okozta összes anyagi veszteség. Az elfáradt és elcsigázott nép bosszút állt a rossz hír hozóján.
Általános tanulság, hogy a valódi bolsevikokat a szocializmus eszméje sohasem „fertőzte meg”, őket a proletárdiktatúrából nem a proletárok, hanem csak a diktatúra érdekelte, azaz a hatalom. Álliberális jelszavakat hangoztatva, szándékosan káoszt idéznek elő, hogy mindenütt helyi ellentéteket szítsanak az oszd meg és uralkodj elve alapján, hogy azután a zavarosban kiépíthessék pozícióikat. Pozíciókat a gazdaságban, az oktatásban, a kultúrában és legelsősorban a médiában, amely az egész világon a legfontosabb hatalmi ággá fejlődött, maga mögé utasítva a törvényhozást, a végrehajtást és a bíráskodást. Végül is az igazi szocialisták, a népben, nemzetben gondolkodók azok, akik elviszik a balhét és a szégyent. Európa boldogabbik felén, ahol a bolsevikok sohasem kerültek hatalomra, a politikai küzdelem sokkal átláthatóbban folyik. Demokraták küzdenek demokraták ellen, azért, hogy jó, vagy legalább elviselhető megoldásokat találjanak a felmerülő problémákra. Mindkét oldalon demokraták állnak tehát: az egyiken szociáldemokraták, a másikon kereszténydemokraták, bárhogy is nevezzék magukat az adott országban. Mindkettőnek van „hite, mely égre száll”, mindkettő előbbrevalónak tartja a közjót a korlátlan egyéni önzésnél. Errefelé tartunk mi is, és sikerre vagyunk ítélve!
Összegzésül megállapíthatjuk, hogy a bolsevikok két esetben szoktak győzni. Vagy akkor, amikor a nép végképp el van keseredve, vagy akkor, amikor a szovjet tankok veszik át a prímet. Harmadik lehetőség pedig nincs, azaz: „tertia non datur!”
A szerző akadémikus, egyetemi tanár (Debreceni Egyetem)

Sztálin és párthívei Moszkvában, 1936-ban. Hruscsov, aki az első sorban, a bal oldalon ül, később elítélte a Sztálin parancsára elkövetett gyilkosságokat, pedig tudott róluk. Hruscsov mellett ül Zsdanov, a cenzor, Kaganovics, a kollektivizálás főszervezője és Vorosilov, a védelmi komisszár. Sztálin balján Molotov és Kalinyin látható. Két további túlélő, Malenkov és Bulganyin a második sorban balról a második és ötödik. Molotov és Kaganovics még azután is igyekeztek megmaradni Sztálin kegyeiben, miután Molotov feleségét táborba küldték és Kaganovics fivérét kivégezték. Az első sorban, jobb szélen Tuhacsevszkij ül, a polgárháború hőse. Őt 1937-ben agyonlőtték