Szent István király! Eljött-e már az idő?

Ahogy a színdarabot sem lehet elbírálni két rész között a szünetben, úgy a választás eredménye is csak vasárnap este válik láthatóvá. De most, amikor nem kis sor áll a büfében, érdemes a cigaretta lassú letüdőzése és kifújása közben visszagondolni, mi történt eddig a szcénában, mert bár nincs még vége a darabnak, de sok minden már most megállapítható. Kivehetők a drámai építkezés körvonalai, láthatók a színészi játék erősségei és gyengeségei, elbírálhatók a díszletek és a kosztümök, s persze a maszkok is, mérlegre tehető a kísérőzene, s már hallható a dikció tónusa is.
Nem lehet nem hátralépni egy kissé, mert csak messzebbről látszik a teljes kép. De mielőtt hátrébb lépnénk, nézzük azt, ami már közelről is látható. Az első tanulság, hogy minden szélhámosság egyszer véget ér, némelyik előbb, de van, amelyik csak később. Utóbbinak több a károsultja. Ilyen most Torgyán József esete, aki már csak egyedül ül a rakparti székházban, még utolsó csatlósai is elhagyták, senki sincs mellette. Ha nem ismernénk múltját és a magyar demokrácia utolsó tizenkét évében betöltött dicstelen szerepét, már majdnem sajnálhatnánk is. De ne őt sajnáljuk, hanem azokat a szerencsétleneket, akiket évtizedig tudott bolondítani, azokat az egyszerű és tisztességes embereket, akik hittek abban, hogy e tisztességes nevű párt csak tisztességes vezetőkkel rendelkezhet, és nem is sejtették, hogy jól szervezett politikai manipuláció áldozatai voltak tíz éven át. A mór megtette kötelességet, a kisgazdapárt szétveretett, a mór most már elmehet. Szerepének értékelése – beleértve mindenkori holdudvaráét is – a higgadtabb időszakokra marad, de nem lesz tanulság nélküli. S talán következmények nélküli sem.
Mint ahogy csak kibújt a szög a zsákból abban az appendixben is, ami még a KDNP-ből maradt. A mór ott is megtette kötelességét, és most még tett egy utolsó gesztust, hogy műve teljes legyen. Miután éveken át dehonesztálta a kereszténydemokráciát az ezredforduló Magyarországán, megcsúfolva és megtiporva e szellemiséget, most végre kimondta Füzessy alelnök, hogy a maradék tagság szavazzon az MSZP-re. „Íme, hát megleltem hazámat” – írta a költő utolsó versében, íme hát az ügyész úr szava is végre összhangba került eddigi tetteivel.
S hát persze megér majd egy misét a Centrumban összegyűltek politikai és lelki elemzése is, miként kerülhet egy gyékényre Antall József egykori bizalmasa, egykori sértődöttje és egykori ellenfele? Milyen közös nevező lehet az, amely e figurákat összehozta a politikai nárcizmus kergető erején túl, ha ennek esélytelenné válása máris szétdobálja a párt alkotórészeit? S vajon, ha nem volt a Centrumnak hozadéka, mennyi volt a vivedéke?
S az igazi vesztes, aki már a második felvonásban nem is lép színre (vélhetően a darab végén már meghajolni sem jön ki), a Nagy Dramaturg pártja, aki főszerepet akart írni magának, s csak egy felvonásra jutott a tintából. Újra látható, hogy a magyar ember alapvetően nem radikális, és a radikális politikának mindig nagyobb a füstje, mint a lángja, a füst messze száll, és még olyan szemek is sírni kezdenek tőle, amelyeket nem is csíp. A láng ereje azonban kicsi volt, és bár sokan szerették volna a maguk pecsenyéjét ott sütögetni, erre nem volt elég a gyújtós. És kevés volt a lángot növelő ellenszél is, mert a radikális pártok erejét a kormányzás hibái adják, nem véletlenül lett négy év szocialista regnálás után parlamenti erő a MIÉP, s marad most odakinn, négy év polgári kormányzás után. Ezt tagságán kívül legjobban a baloldaliak fogják sajnálni, mert jó kis mumus volt, mindig jól jött valami kis ijesztgetésre, nem lesz könnyű másikat találni.
Pedig ott vannak az ortodox kommunisták, akik nem féltek az anakronizmustól, és Kádárral kampányoltak nem túl nagy sikerrel, de azért annyit elértek, hogy nyolc harmadik helyük miatt a szocialisták Kovácsa nem átallotta felvenni a telefont és szövetséget keresni az egykori elvtársaknál. Thürmerék ilyetén előretörése természetesen most nem ijeszti sem honi, sem külhoni publicistáinkat, nem félnek a radikális baloldal térnyerésésétől, a Thürmer–Medgyessy tengely sem vizionáltatik, nem fél senki, hogy visszatérnek a hatvanas évek törvénytelenségei. Ami helyes is, mert nem fognak visszatérni, mint ahogy fordítva sem történt volna semmi. Csak a riogató tisztességtelenséget, csak azt kellene feledni.
Maradt azért radikális párt a parlamentben, igaz, rezgett a léc, de most látható, mennyire tudnak örülni eddigi legrosszabb eredményüknek is a szabad demokraták. Örülhetnek is, mert hihetetlen, hogy erre a teljesítményre majd háromszázezer vevő legyen. Ismét be kell majd ülni a szocialista motorkerékpár oldalkocsijába, mert saját üzemanyagra már nem futja, de a lényeg biztosított. Igazi demokraták módjára a gyalogokat visszaléptették, de a tisztek biztosították helyüket a táblán. Újabb négy évig szédíthetik a híveiket és önmagukat, de az eredmény már jelzi, ez volt az utolsó tangó.
S most lépjünk hátrább, mert a mellékalakok átvizsgálása után a csatajelenet áttekintése már nagyobb távolságot igényel, hisz egészen speciális a csata, nem csupán hevessége, a támadók feltűnő kíméletlensége, de kimenetelének meghatározó mivolta miatt is. Minek ez a durva kampány? – kérdezik álnaivan kék szemű szocialista és szadeszes elemzők. Hisz az ország április 21-e után is egy marad. Miért ölik egymást a magyarok? Minek ez a megosztottság és minek ez a heves harc? Hisz csak más fog kormányozni. Valóban, miért ilyen mély az árok?
A rendszerváltozások eddig hazánkban és Európában is úgy következtek be, hogy az előző rendszer megbukott vagy megbuktatták, és a kurzus sem ideológiában, sem személyi, sem tárgyi feltételeiben nem folytatódott. Így volt ez 1918-ban, 1945-ben, de így volt 1867-ben is, amikor ugyancsak békés úton jött létre a kiegyezés. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az azt megelőző 18 évben az országot idegen hatalom uralta, de a magyarok közül csak kevesek lettek pecsovicsok. A Bach-korszakban élt még egy Széchenyi, aki megírta a Blicket és ébren tartotta a nemzet lelkiismeretét, és élt egy Deák, aki hallgatást tudott parancsolni akkor, amikor tisztességes ember nem szólalhatott meg. Ilyen személyiségekkel mi a Kádár-korszakban nem rendelkeztünk. Akkor a hatalom felszólítására a király magyarországi látogatását dicsérendő Arany János A walesi bárdokkal válaszolt (vö. a Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjára írt költői albummal). S ezért 1867 után nem a pecsovicsok vettek részt a nemzet irányításában, hanem a távollétében felakasztott Andrássy, a passzív rezisztenciát végigvivő Deák és az emigrációból hazatérő Eötvös.
De az is elképzelhetetlen lett volna, hogy Adenauer kormányában hitleristák üljenek, s az Élysée-palotában Petain marsall szárnysegédje hallgassa az avatására játszott Marseillaise-t.
Magyarország 1990 utáni fejlődése tehát teljesen speciális, mert a negyvenévi proletárdiktatúra pecsovicsai előtt nem lett lehúzva a közélet rolója. Lehetett volna a kerekasztal-tárgyalásokon olyan egyezséget kötni, amely a prominensek politikai szerepvállalását a későbbiekben kizárja? Ma már látható, hogy igen. De akkor talán ez még nem volt érzékelhető, s ennek elemzésére nem most van itt a hely és idő. A tény azonban tény, az elmúlt negyven év Magyarországának tönkretevői, ’56 forradalmának eltipró kollaboránsai, az áruló Quisling balkezei változatlanul bele akarnak és – mint a korábbi négyéves ciklus mutatja – bele is szólhatnak az ország vezetésébe. A leváltott rendszer személyi és tárgyi elemei tovább élnek, csupán az ideológia került fel a polcra, lehetőleg egy felső és hátsó sarokba. – Ezzel már pragmatikus ember nem foglalkozik – mondják azok az elemzők, akik maguk is ezzel a parfümmel kellemkedtek valaha, s bár azóta más kölnire váltottak, ez a stich lemoshatatlan marad. Ezt a pragmatista gondolkodást azok fogadják el, akiknek érdekköre e csapathoz kötődik, akár személyileg, akár múltjukat tekintve, akár üzletileg. Utóbbiak közé tartoznak a szabad világ kommunista diktatúrát csak elbeszélésből ismerő üzletemberei, publicistái és politikusai, akik szívesen kötnek üzletet e pecsovicsokkal, részben mert náluk van a megköthető üzletek legjelentősebb része, részben mert nem élték át, s ezért még ma sem érzékelik, hogy a bolsevizmus semmivel sem volt jobb, mint az általuk megélt fasizmus.
Hagyjuk az ilyen régi dolgokat – mondják mindazok, akik elfelejtik, hogy kutyából sosem lesz szalonna, akik mindig hajlamosak új gyógymódot hinni még a régi csodadoktoroktól is, mert sosem látnak tovább az orruk hegyénél.
A vasárnapi választás valóban egyedi, mert egyik oldalon Nyuszi rokonain és üzletfelein túl azok állnak, akiket Medgyessy, Lendvai, Horn és társaik „Kovácsoltak” ki abban a műhelyben, amit úgy hívtak, hogy proletárdiktatúra. Ezek azok az emberek, akiknek nincsenek értékeik, csak érdekeik, és csak az érdekük az értékük. Ők ezeknek a pecsovicsoknak az áldozatai, akiktől – vagy már szüleiktől is – elvették éppen e régi és mai vezérek az önálló gondolkodás képességét, akiktől elvették mindazokat az értékeket, amelyeket a bolsevizmus meg- és eltiport, amelyeket polgári csökevénynek minősített és degradált. Ők a roggyant habú sörök és a Heti Hetesek fogyasztói, egy múlt rendszer máig élő áldozatai, akiket e csodadoktorok ugyanúgy be fognak csapni, mint eddig, mert elvették tőlük azt a képességet, hogy lássák: ez a darab, amit most előttük eljátszanak nem nemes színmű, csak egy brettli.
A másik oldalra pedig azok voksolnak, akik mindig is tudták, hogy van nemesebb dolog, mint csasztuskázni, Internacionálét énekelni, zakatolni, Los Angeles-i olimpiát bojkottálni, Sztálinvárost építeni, munkásőrruhába bújni, névadó ünnepséget tartani, koncepciós pereket rendezni, vietnami bélyeget gyűjtetni, tiltani, tűrni és támogatni, meg azok, akik akkor még nem tudták, de azóta rájöttek, hogy soha többé bolsevistákat! Nem bolsevizmust, mert az már többé nem lesz, hisz az idő kereke vissza nem fordítható.
E jeles emberek, kik egykor a titkos III/III-as jelentéseket olvasgatták reggelente a kávé mellett, akik betiltottak könyveket és filmeket, kettétörtek életpályákat és gerinceket, akik külügyérként Gromiko elvtárs előtt hajbókoltak, és nem a demokráciáról, hanem a népi demokráciáról papoltak, az ötéves tervek, a mindig biztos 98,8 százalékos választási eredmények, s az évente csak négyszer összeülő parlamentek népi demokráciájáról, most már nem bolsevizmust vágynak, mert már ők is a kapitalizmust építik, és most ők akarnak nekünk leckét adni politikai tisztességből, demokratikus gondolkodásból, parlamentarizmusból.
Ezt látják és tudják az oldalunkon állók. Számukra nem kétséges, hogy ez a politikai pornográfia legsúlyosabb esete, s ezért, mert tisztán látnak, mindent megtesznek, hogy ezek itt soha többé ne kaphassanak politikai hatalmat.
Ez itt a fő kérdés, minden más csak ennek a folyománya. Ez a választás nem a gazdasági lehetőségekről, nem a szociális kérdésekről, nem a mezőgazdaság helyzetéről szól elsődlegesen. Ez a választás arról szól, hogy kormányozhatják-e az országot a pecsovicsok? Ez a kérdés, amelyet az egyik oldal természetesen bagatellizál, azt mondja, nem erről van szó, hanem a demokráciát féltik a jelenlegi kormánytól. Pedig semmi mást nem féltenek, mint a negyven év óta elfoglalt pozíciókat. A nómenklatúra sikongat, mert tudja, ha vasárnap nem nyernek, az óra körbejár. Mert politikai hatalom nélkül nem marad meg soká más hatalom sem. Előbb-utóbb már nem velük köt üzletet, aki üzletet akar kötni, és nem ők fújják tovább a passzátszelet, mert megfordul a szélirány.
Lássunk tisztán, a mi történelmünk más történelem, ez a világ más világ, ez a választás nem Schröder és Stoiber közti döntés, hanem Hitler és Adenauer közötti. Ez a választás nem Rutelli és Berlusconi, hanem Mussolini és De Gasperi közötti. Ez nem Medgyessy és Orbán közötti választás, hanem Kádár és Nagy Imre közötti, mert itt arról szavazunk, hogy az elmaradt forradalom okozta következményeket végre le tudjuk-e zárni, és befejezzük-e a politikai rendszerváltozást. Marad még munka ezután is elég.
Éppen ezért most súlyos felelősség terhel mindenkit, hová teszi a szavazólapon a keresztet? Mert keresztet tesz a maga és az ország vállára, aki még egyszer ezeket választja. Aki még egyszer visszahozza a politikai hatalomba azt a gárdát, amelynek meghatározói az MSZMP prominensei, és inasaik is a KISZ KB egykori ifjúgárdistái.
A balassagyarmati palóc múzeumban olvastam egy mélyen megrázó mesét, amely szerint valahol – talán Trencsén vármegyében – egy pásztorfiú őrizte a birkanyáját, és azt veszi észre, hogy mindennap eltűnik egy birkája. Kutatni kezd, s egy barlang nyiladékára lesz figyelmes, ahová leereszkedik, megy, csúszik, mígnem egy hatalmas terembe nem ér, ahol látja ám, hogy a szent király, István ül a lován, és mellette az egész serege ott alszik, lovastól, katonástól. – Te vagy az, uram, királyom? – kérdi a pásztorgyerek. – Én vagyok – erősíti meg a király. – Akkor gyere el újra Magyarországra, mert nagy szükség van rád – mondja a fiú. A király csak hallgat, majd lassan annyit mond: – Még nem jött el az idő.
Nem tudjuk, milyen lesz a dráma második része. Még csak a szünetben vagyunk. De már becsöngettek. Ki tudja, milyen finálét írt a szerző? Mi lesz a főszereplők sorsa? Úgy fejeződik-e be, ahogy az most a szünetben látszik, vagy hoz még egy fordulatot az író, megemelkedik a textus, s ami a legfontosabb, lesz-e a végén katarzis?
De addig is hadd kérdezzem meg: István király! Ezer év múltán eljött-e már az idő?

A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja