Mezőkövesd és Wroclaw

Most, amikor a D–209 és hálózati kormánya uralkodik, a saját népüktől rettegő latin-amerikai diktátorok országaihoz hasonlóan nálunk is rohamrendőrök őrzik a hidakat, „törvényesen védve” jelzésű baseballütőkkel osztanak „igazságot”, nosztalgiából is érdemes betérni a Nagymező utcai Lengyel Intézetbe. Oda, ahol annak idején megundorodva a kommunista világtól, és útlevéltől megfosztva oly sokan vélték beszippanthatni a szabadság levegőjét „Varsányi Pista bácsinál”, az intézet azóta elhunyt egykori vezetőjénél. Érdemes, mert a nagyobb lengyel lapok néhány napos késéssel oda is megérkeznek, és ha lengyelül már szinte mindenki elfelejtett is, legalább a fotókat meg lehet nézni. Ha már olyan tudósítók ülnek Varsóban, akiknek a hírre nincs fülük, a képre nincs szemük.
Holott a lengyel sajtó egyik, mostanában megjelent képére az egész ország vevő lett volna, már megjelenésének napján, 2002. július 13-án, szombaton. Ekkor hozta ugyanis nem elrejtve, hanem címoldalán a csaknem félmilliós példányszámú országos lengyel politikai napilap, a Rzeczpospolita „A képet”. Rajta Günter Verheugen, az Európai Unió bővítési biztosa látható, akinek július 12-én, Wroclaw főterén egy lengyel öregasszony csókol kezet. Szinte hátborzongatóan ugyanúgy, mint a mezőkövesdi aszszony Orbán Viktornak. Verheugen, csakúgy, mint az őt körbevevő lengyel és uniós politikusok, jól látható örömmel és vidámsággal nyugtázza a történteket.
Megjegyzendő, hogy a kilencvenes évek elején, amikor Bush elnök Lengyelországba látogatott, ketten is kezet csókoltak neki – Jerzy Popieluszko, a kommunista biztonsági szolgálatok (az ottani D–209-esek) által brutálisan meggyilkolt pap szülei.
Ám Lengyelország sajtója nem háborgott. De miért is háborgott volna? Mit kellett volna tennie Verheugennek vagy Bushnak? Belerúgni a kezet megragadóba? Arrább lökni tulajdonosát?
Magyarország más ország, és Magyarországon más emberek irányítják a sajtót és a közvéleményt. Nekik Orbán Viktorban az egyik legkellemetlenebb vonás az volt, hogy nem találtak rajta fogást. Nem úgy, mint a polgári oldal a másik oldal vezetőin. Teljes joggal. Hornon, aki karhatalmistaként a forradalmat vérbe fojtó szovjet és ávós horda oldalán harcolt, vagy D–209-en, aki a konszolidált horda tagjaként dolgozott. Orbánt viszont D–209 és hálózati kormányát támogató sajtója csak személyén kívüli okokkal tudta támadni. Ezért kellett mitikus bűnné fújni az Orbánnal nehezen társítható Kaya Ibrahimot, vagy azt, hogy édesapja nem hagyta abba bányájának üzemeltetését. Vagy hogy – a bűnök bűne – egy idős asszony 2001. augusztus 7-én, Mezőkövesden kezet csókolt neki. No nem olyan indítékkal, mint a várható EU-s pénzeknek örvendő néni nyaldosta a brüsszeli biztos mancsát, hogy a Soros-féle Mancs stílusában jellemezzük a wroclawi aktust. Nem.
Dr. Kaveczky Imre sebészprofesszor halálos ágyán kérte meg feleségét, hogy Mindszenty bíboros emlékiratainak eredeti, német nyelven megjelent kiadását adja át Orbán Viktornak. Amikor az asszonynak alkalma volt, hogy átadja neki, Orbán Viktor a történet hallatán a köszönet mellett még ennyit is mondott: „Ez megható”. E szavak késztették az idős asszonyt a kézcsókra. Amelyre az egész balliberális sajtó, mint egy kiéheztetést mímelő, de valójában folyamatosan dagadtra zabáltatott vércseként csapott le a kézcsókra, és turbózta fel a mély emberi érzést (anatéma egyes körökben) s az elháríthatatlan gesztust azzá, ami az ország jobb érzésű felének okozott az undor Richter-skáláján legalább nyolcas erősségű hányingert. A kézcsók kapitális bűnné átalakításának „panteonjában” lévő fényképekre jól emlékszünk.
Mint Mészáros Tamáséra, e fiatal korában a színházi függönyökkel sajátos kapcsolatban volt bérsajtómunkásra, aki Kézcsók a kormányfőnek – egy fénykép anatómiája címmel írta meg azt, amit most joggal elvárhatnánk, sőt követelhetnénk tőle a verheugeni kézcsók kapcsán. Mint az egész balliberális közélettől.
„Igen, ez a felvétel már jó ideje váratott magára, s előbb-utóbb el kellett készülnie. Benne volt a levegőben. Valaki valahol egyszer csak odalép a kormányfőhöz, és kezet csókol neki. Az is valószínűsíthető volt, hogy az illető idős ember lesz; a kézcsók, mint a tiszteletteljes hála túlcsorduló, egyszersmind alázatos, alattvalói megnyilvánulása (…) Egy öregasszony tehát úgy érezte, meg kell ragadnia ennek a fiatalembernek a kezét, és a rátapasztott száj ősi, szertartásos gesztusával kifejezésre kell juttatnia feléje áradó rajongását. Csak profilból látni az asszony arcát, rajta az évek barázdáival; a felvételt sokkal inkább a kezek uralják. Két inas-eres, erősen kapaszkodó kéz, amint már megragadták a miniszterelnök jobbját, és nem eresztik, amíg az eltökélt csók befejezetté nem válik. Így három kéz kulcsolódik egybe, fölöttük a már szinte derékszögben meghajtott ősz fej; az odaadó gesztus tökéletesen zárt formát ad. Megörökítése a fotóst dicséri: a kompozíció hibátlan, akárha freskótradíciókat idézne. Nézzük csak a kormányfő kísérete két mellékalakjának aggodalmas tekintetét, amint gyanakodva figyelik a jelenetet…”
Most szakítsuk félbe a szöveget, hogy összehasonlítsuk a két képen látható arcokat. Az egyiken aggodalom, amely nyilván kifejezi annak előzetes tudatát, hogy ebből mit csinálnak az itteni médiamészárosok. A másikon a felsőbbség felhőtlen, leereszkedéssel vegyes jókedvű reagálása. De folytassuk:
„Nem tudhatjuk, mi minden vezérelte a rögzített pillanat egyik főszereplőjét, a kézcsók elcsókolóját. Kaphatott nyugdíjemelést, gyermekei élvezhetik a családtámogatási juttatásokat (…) És a fénykép mégis kínos benyomást kelt szemlélőjében (…) Orbán hagyja magát. Hagyja, hogy megtörténjék ez a kézcsók, ha meg kell történnie (…) Úgy néz le a saját megcsókolt kezére, mint valami ereklyére – mit tegyen, ha a hívek éppen használatba akarják venni.

Itt a baj. Orbán Viktornak a saját kezéhez való, nem titkolt viszonyában. Abban az érzékelhető, jóleső engedékenységben, amely a kézcsókhoz vezethetett. Mert ha valaki – kivált egy férfi – nem akarja, hogy megcsókolják a kezét, még meglepetésszerű helyzetben is minden bizonnyal képes a hathatós ellenállásra. Feltéve, hogy ellen akar állni (…) [a kormányfő] nem engedheti meg magának, hogy ma Magyarországon kezet csókoljanak neki. Senki nem engedheti meg magának ezt – senki, aki politikus, senki, aki demokráciában óhajt élni.”
Ismét szakítsuk meg a szöveget, és kéretik az európai uniós népszavazáskor nálunk mindenkinek emlékezni erre a mondatra – és remélem, az EU-belépés ellenzői ezt a képet e referendumkor használni fogják –, amelyet átvett a teljes nem polgári közélet. Vagyis, Magyarországnak nem szabad csatlakoznia egy olyan unióba, amelynek bővítéséért felelős biztosa és környezete szinte gúnyosan nevetve fogadja el Wroclaw főterén az alázatos lengyel kézcsókot. Mert mi demokráciában óhajtunk élni. Mészáros így magyarázza tovább azt a viszonyt, amelyet most a lengyel néni és Verheugen viszonyára alkalmazhatunk:
„A kézcsók gesztusában ugyanis olyasfajta alá-fölérendeltségi viszony, olyan alattvalói mentalitás jelenik meg, amelyet a közélet hivatásos szereplői nem igazolhatnak vissza. Egy dolog, hogy a kollektív hagyományból vagy az egyéni képzetekből miféle rituálék és vágyak támadnak fel, s más dolog, mint reagálnak rájuk a közszereplők.
Orbán Viktor (Günter Verheugen – L. I.) azért »kezelte« úgy a mezőkövesdi (wroclawi – L. I.) epizódot, ahogyan a sajtóképen látható, mert politikai szerepfelfogásából az utóbbi években mind karakteresebben kialakult személyi kultuszából (az Európai Közösség hivatalnokainak irántunk érzett felsőbbrendűségi érzéséből – L. I.) ez a magatartás következik. A hívságos pártharcok fölé emelkedő prezidenciális kormányzás letéteményesének, a nemzeti jobblét kizárólagos zálogának, a magyar érdekek tántoríthatatlan élharcosának gondos és drága propagandával kimunkált imázsa éppen hogy nem illeszkedik a polgári demokráciák általános elfogadott, plurális normarendszerébe. S ez a másfajta hatalmi berendezkedés másfajta viselkedési szokásokat is teremt. Az orbáni prezídium nem egyéb, mint egy kvázi-többpártrendszer kulisszái között elképzelt uralkodói attitűd, amelyet gyakorlója közvetlenül a nemzet (az unió – L. I.) akaratából eredeztet. Ehhez pedig egyrészt nagy adag önszuggesztióra, másrészt nagyszabású szertartásrendre, liturgiára van szüksége. Mindennek azt kell sugallnia, hogy az adott kurzus a lehető legmélyebb tradíciókból gyökerezteti korszerű nemzetmentő (uniómentő – L. I.) programját, hogy jóvoltából dicső múlt és rózsás jövő egymásnak felel, hogy régi jelképek és mítoszok új értelmet nyernek egy feltörekvő generáció celebrálásában (…) A túlhabzó parádéknak azonban mindig az a veszélyük, hogy ragyogásuk talmisága visszaüt. És az emberek egyszer csak elidegenednek a mégoly pazarló fényességtől is, mert a szimbólumok és jelmondatok egyszersmind személytelenné szublimálják azt, amit felmagasztalni hivatottak (…) Ezért volt visszautasíthatatlanul nagy az a kísértés, amelyet Orbán Viktor (G. Verheugen – L. I.) érzett, amikor kezét az idős mezőkövesdi (wroclawi – L. I.) asszony elkapta. Mohó és átszellemült mozdulatában a kormányfő a nemzet (EU-csatlakozók – L. I.) hálájának legitimációját vélte megkapni – ez a találkozás átszellemítette számára a saját fizetett propagandáját. És nem vette észre, hogy hirtelen hátralépett egy évszázadot. Öregebb lett annál is, aki kezet csókolt neki.”
Ez volt az alaphang. Amelyet megütése után a választásokig kalapáltak. Tökéletesen jellemző a kézcsók karrierjére, hogy a Quasimodo-típusú, testi-lelki gyűlölettől önmegbélyegzett kendepéter (ha Eörsi István „sasváriszilárd” kifejezését a Népszabadság és társai comme il faut-nak találták, a kendepéterezés nagyságrendekkel „azabb”) nem talált Orbán Viktor „bűnére” jellemzőbb címlapfotót a demokratikus magyar könyvkiadás történetének legnagyobb szennyének befedésére, mint a dr. Kaveczki Imre professzor halálos ágyán tett kérésének teljesítését követő hálálkodás aktusát.
Az SZDSZ stílusváltás-kormányváltás óriásplakáttá nagyította az intermezzót. Magyar Bálint szerint „át kell írni a klasszikus népmesei fordulatot: a legkisebb fiú elindul Alcsútdobozról, s mielőtt a Sándor-palotába ért volna, találkozik egy öreg nénivel, majd megszólal: öreganyám, szerencséd, hogy kezet csókoltál”. Vagyis „…elindul Bad Kreuznachból, s mielőtt Brüsszelbe érne…, megszólal: kisanyám (Lengyelország, Magyarország és a többi kilenc – L. I.), szerencséd, hogy kezet csókoltál”.
Révész Sándor, a kvintesszenciálisan eszdéeszes kulcsember, a Népszabadság és a Beszélő szerkesztője napilapjának tavaly év végi, szilveszteri számában A múlt év elkezdődött címet kapott, az év történéseit összefoglaló, szintén e kézcsókos fényképpel illusztrált írását ezzel a két mondattal kezdi: „A szemét konjunktúrája. Az év első napján a parlamentben köszöntötte az évezredet Orbán Viktor.”
Ehhez a történethez csak ennyit lehet hozzátenni: a szemét konjunktúrája. Medgyessyről most az egyszer azonban egy szót sem.
***
Kérés a Nemzeti Egységmozgalomhoz.
E cikk elolvasása után kérem, a következő találkozójukon vegyék napirendre azt a kérést, amely a magyar polgári oldal közszereplőit arra szólítaná fel, hogy a jövőben tartózkodjanak a mezőkövesdi kézcsók történetének alaphangját megadó hetilapnak, a 168 Órának adandó interjúktól vagy a benne bármilyen más formában való, önkéntes megjelenéstől. Kérem, hogy döntésükről tájékoztassák a nyilvánosságot.
Tisztelettel: Lovas István