Gál J. Zoltán humorizálása tökéletesen érthető. Úgy érzi, az adófizetők kormánya csak a magyar nép egy részéé. Ezért csak azoknak a lapoknak szivárogtatna, amelyek a D-209-es ügynök kormányát támogatják. Felsorolni felesleges őket. Közismertek.
A Fidesz egykori sajtósainak más volt a filozófiája. Ők a legtöbb esetben nem azoknak a lapoknak az olvasóit akarták kegyeikben részesíteni, akik a kormányra szavaztak. Mert azokkal úgymond már nem kell törődni. Technikailag tehát Gállal egyetértve, szintén nem körkörösen szivárogtattak vagy csepegtettek információt, azonos mércével mérve minden lapnak. Nem. Ők is inkább a Népszabadságot igyekeztek előnyben részesíteni, mert az MSZP–SZDSZ-koalíciót támogató lapot kellett volna „magukhoz édesgetni” és olvasóikat meggyőzni. Ugyan miről?
Gál J. és a Fidesz korábbi sajtósainak álláspontja közötti különbség többféle szempontból elemezhető. Például a politikában talán legfontosabb szempontból, a hatékonyságéból. A hatékonyságot pedig választási eredményben is lehet mérni. Hegyeshalomtól Nyugatra egyiküknek sem lenne persze igaza, hiszen ott az adófizetők joggal tartanak igényt a körkörös tájékoztatásra. Nálunk az érettségizett Gálnak van igaza. Ő a profi. És a gálok a profik.
A Fidesz vezette koalíció négy éve után kiderült, hogy sajnos a médiafronton nem maradt sokkal több utána, mint az MDF sokak által szuperbaleknek ítélt négyéves kormányzását követően. A „bebetonozott” hadállásokról kiderült – és folyamatosan derül ki –, vajból vannak, s tüneményes gyorsasággal olvadnak a posztkommunista/balliberális hőben.
Az MDF-kormány médiapolitikáját mindeddig senki nem elemezte. Talán ezért is ismételte meg e politika nem egy hibáját a Fidesz-kormány. Ha viszont udvarias hallgatásunkkal a Fidesz-kormányzat médiakezelésének négy évét sem elemezzük, nemcsak azt kockáztathatjuk, hogy a jobboldal újabb négy éve is nyomtalanul tűnik majd el a média területén, de azt is, hogy a jobboldal egyszerűen lehetőséget sem kap egy újabb négyéves kísérletre. Az alábbi csupán gyenge, vázlatos kísérlet a nagyobb bajok feltérképezésére. Nyilván sok dolog kimaradt, sok információ hiányzik egy alaposabb elemzéshez. De valahol el kell kezdeni.
*
Amikor Haraszti Miklós, a Magyar Televízió kuratóriumi elnökségének tagja a televízióban arról beszél, hogy a médiának mennyire nincs hatása a választások kimenetelére, és ezt az is bizonyítja, hogy a rendszerváltás után két alkalommal is az „állítólagos” balliberális médiatúlsúly ellenére jobbközép kormányt választottak meg, nehéz eldönteni, hogy e mondás keresett primitívsége vagy arcátlansága lenyűgözőbb. Akkor, amikor nincs magára valamit is adó médiakutató, aki pályája valamelyik szakaszában vagy folyamatosan ne elemezné a média hatását a politikára vagy általában a gondolkodásra. Leginkább persze anélkül, hogy egzakt eredményekre jutna. Ki tudja, ha nem lenne ekkora médiatámogatásuk a jelenlegi kormánypártoknak, hol lennének most és milyen arányban vesztettek volna 1998-ban és most, áprilisban?
Ha a média nem hatna politikai döntésekre, nem lett volna Szabad Európa/Szabadság Rádió (amely München helyett most Prágából a magyaron kívül a volt szovjet tömb számos nyelvén továbbra is sugároz) évi mintegy 200 millió dolláros költségvetéssel. Ha a média nem hatna az emberek gondolkodására, akkor nem lenne Amerika Hangja, a Kubába Miamiból sugárzó Radio Marti, nem lenne Deutsche Welle, France Inter, legújabban az amerikaiak által üzemeltetett arab nyelvű Radio Sawa, netán – hogy a partvonalon játszókról se feledkezzünk meg – a Bródy Sándor utcából nem adnának még mindig jó néhány nyelven. Ellenkezőleg. A médiánál az emberi gondolkodás befolyásolására nemigen ismerünk hatékonyabbat. Ezért kellett jelentős emberáldozat árán lerombolni Milosevics televíziós épületét; ezért kellett nem is egyszer bombázni a Katarból sugárzó pánarab televíziós állomás, az al-Dzsazíra kabuli irodáját a tálib kormány elleni hadjárat elején, és ezért kaparintja totális hatalmába a jelenlegi kormány a közszolgálati adókat annak ellenére, hogy a kereskedelmi adók szinte kivétel nélkül az ő nyelvét beszélik. És ezért szünteti meg egymás után azokat a jobboldali fórumokat, amelyekről azt állítja, csak a jobboldalnak ártanak – holott ha ez igaz lenne, még a kereskedelmi tévékre is beengednék a „jobboldalnak ártó”, jobboldali műsorokat.
Majd 45 évnyi vörös médiamonopólium után az Antall/Boross-kormány természetes igénye volt, hogy igyekezzen plurálissá tenni a médiatérképet, ha nem oly mértékben is, mint a társadalmat, de legalább színeket akart vinni a „neoliberálisba átment” egykori kommunista sajtóba. Sikere igen korlátozott volt és a médiaháború csataterén olyan költséges, de felesleges hullák hevertek, mint a Nemzeti Újság és társai. Amikor az első, rendszerváltó kormányt számon kérik elmulasztott tetteiért, mára maradt néhány védelmezője általában arra hivatkozik, hogy „Magyarországon még itt voltak a szovjet csapatok”. Ez pedig több mint nevetséges állítás például a média-utánpótlás kérdésében. Vajon a józan ész fényében elképzelhető-e az, hogy Gorbacsov a szovjet birodalom leépítésén fáradozván kivezényelte volna a magyar utcákra laktanyáikból a tankokat, ha Antallék segítséget nyújtottak volna ahhoz, hogy a balliberális médiaképzéssel szemben legalább egyetlen, technikailag megfelelően felszerelt helyen kiegyensúlyozott oktatás folyjék? Vajon ha ez megindul, nem lett volna mára 300-400, megfelelően képzett fiatal szakember, akikből válogatni lehetne? Amely kérdés természetesen vonatkozik másfajta szakemberképzésre is – de ez a cikk a médiával foglalkozik.
Majd jött az Orbán-kormány, amely az ölébe pottyant hatalommal elsősorban a média területén nem tudott élni. Jegyezzük meg gyorsan: ha Magyarországon hosszú évszázadok vagy legalábbis évtizedek óta demokrácia lett volna, a központi beavatkozásra nem feltétlenül lett volna szükség. Ennek ellenére számos olyan, demokrácia tekintetében igen érett országról tudunk, ahol a beavatkozás modelljét követik.
A Fidesz – ez kétségtelen – az MDF-nél jobban a tudatában volt a média fontosságának. Csakhogy ezt a felismerést inkább retorika, meglehetősen vak kapkodás, átgondolatlan lépések, látványos és sokszor nehezen érthető visszakozások követték. Vajon az RTL Klub megszüntetésére vonatkozó legfelsőbb bírósági döntést miért nem hajtatták végre és miért nem lehetett egy olyan új pályázatot kiírni, amelyen a Berlusconi-csoport ugyanannyi eséllyel indult volna, mint amenynyivel a ma nyertes tévék és a Lauder-féle TV3 indult Révész T. Mihály ORTT-elnöklete idején?
1998-ban kormányzati iránymutatás szögezte le: „Kiegyensúlyozott erőviszonyokat kell teremteni a média és a sajtó területén”. Ez arra vonatkozott, hogy pozitív diszkriminációval segítsék a fél évszázadon át létezni nem engedett konzervatív sajtót. A munka megindult – de hogyan?
Orbán Viktor tanácsadói, főtanácsadói és kulcspozícióban lévő politikusai mindegyike úgy érezte, bele kell szólnia a médiába. Koncepció nem volt, csak szándék. Csupán két példa. Jellemző, hogy miután egy buzgó és jó szándékú fideszes több tucat embert hallgatott meg a médiáról, és készített kalligrafikus jegyzeteket, lassan, precízen és megfontoltan, a jegyzetek ma is felhasználatlanul porosodnak, miután a jóembert elküldték egy idő után sajtósnak egyik diplomáciai képviseletünkhöz. A másik példa: két, egymástól 3-4 méter távolságban ülő miniszterelnöki főtanácsadó igyekezett mindenfajta, egyértelműen körülhatárolt feladatmegosztás nélkül beleszólni a média ügyes-bajos dolgaiba anélkül, hogy egymás munkájáról akár a legcsekélyebb fogalmuk is lett volna.
E helyzet később valamivel javult, ugyanis erősen leszűkítették azok körét, akiknek beleszólásuk lehetett a médiapolitikába, és Orbán Viktor új felelősöket nevezett ki. Ezek egyike Borókai Gábor, a rendkívül jólelkű, okos és barátságos kormányszóvivő volt, aki 24 óra munkát megkövetelő feladatához kapott még 24 órai munkára való terhet. Nem csoda, hogy a jelek szerint természeténél fogva konfliktuskerülő Borókainak nem volt ideje a „kiszignált” feladatokra határidőt szabni, a határidőre be nem tartott teljesítést munkatársaitól számon kérni, új határidőt szabni, vagy az el nem végzett feladatokkal notóriusan adósan maradókat szankcionálni.
A médiát befolyásoló politikusok közül Kövér Lászlónak, legalábbis kívülről így tűnt, a legnagyobb hibája az volt, hogy a cselekvést (radikális) retorikával helyettesítette és nem igazán volt otthon a média világában. Erre utalnak az olyan kijelentései is, hogy a világon mindenütt a médiában a baloldalé a domináns szerep. A földkerekség sajtófrontján legpatinásabb országban, az Egyesült Királyságban például határozottan nem ez a helyzet. Sőt, ott a jobboldali minőségi sajtó nyomasztó fölényben van, a jobboldali bulvársajtó pedig csaknem egyeduralkodó. Németországban a Bild című, többmilliós példányszámú, jobboldali bulvárlapnak még a nyomába se ér semmilyen baloldali vagy liberális alternatíva. Nem is szólva arról, hogy az ország vezető lapja konzervatív. Vagyis a balos médiauralom nem Istentől elrendelt sors.
Nyilván emlékszünk rá, amikor Kövér László, a Fidesz vezetőjeként kijelentette, hogy a sajtóban mutatkozó óriási egyensúlytalanság (9:1 a balliberális oldal javára) lépéseket tesz szükségessé, mint például a Népszabadság rivális napilapjának megteremtését. A tervezés és az előkészületek megindultak. Már-már kiadás előtt volt a konzervatív versenytárs, amikor valaki vagy valakik egyik napról a másikra leállította/ák. Hogy miért, arról a polgári választókhoz sem kép, sem hang nem érkezett. Hírek szerint valakik úgy gondolták, a kormány képtelen lenne megvédeni a 6,5-7 milliárd forintba kerülő napilap költségeit, amelynek hétvégi számai 120 oldal terjedelműre voltak tervezve. A kérdés persze felmerül: vajon nem lett volna-e jobb legelőször is egy médiakoncepciót kidolgozni, majd – ha abba beleillőnek ítélik –, megvalósíthatósági tanulmányt készíttetni, és ha a kimutatott költségek elfogadhatatlannak tűntek volna (puha embereknek mindig azoknak tűnnek), akkor az egészről inkább egy árva szót sem szólni nyilvánosan? És így kellett volna kezelni a Magyar Hírlap vételi szándékát is, amelyet teljesen feleslegesen jelentettek be és teljesen felesleges volt vihart kavarni annak bejelentésével is, hogy a megvett lapot össze akarják olvasztani a Magyar Nemzettel. Mire volt jó időt adni az ellenfélnek? Csak arra, hogy Jürg Marquard-t, az akkori tulajdonost rávegyék, nehogy piackonform magatartást tanúsítson és eladja csak veszteséget hozó tulajdonát, hanem ragaszkodjon hozzá, mint juhász a görbe botjához? A tettet megelőző, teljesen felesleges retorika ismét csak arra volt jó, hogy hiszterizálja a balliberális oldalt, és időt adjon neki a szükséges lépések megtételéhez. Amelyeket azonnal meg is tett.
Sorolhatók más példák is, amikor szerencsétlen kézzel nyúltak a médiába. A Fidesz közelinek elkönyvelt Info Rádiót létrehozó vállalkozás e kategóriába tartozik, és ha van félig-meddig egzakt módja egy kereskedelmi adó irányvonalának felmérésére, akkor azok a betelefonálások. Egy újsághoz hasonlóan egy kereskedelmi rádió is azt az elkötelezett hallgatót vonzza, amelyben szimpatikus húrokat rezegtet: elég egy futó pillantást vetni a Klub Rádió, a Pannon Rádió és természetesen az Info Rádió betelefonálóinak politikai affinitására. Érdekes, hogy amikor Fidesz politikusainak figyelmét többen felhívták arra, hogy a rádió nem igazán úgy működik, mint azt elvárnák, mindenki másra mutogatott, s ugyanez a jelenség játszódott le akkor is, amikor valakinek el kellett volna olvasnia az Info Rádió legfontosabb műsorairól készített monitoring anyagokat. Így a Fidesz-kormány globális unikummá vált a média világában: az ellenkezőjét kapta annak, mint amiért fizetett.
A Fidesz a médiafronton a kezdeti nagy lendület után (a Postabank sajtóportfóliójának felszámolása) leginkább malmozott. Nem is tájékozódott. A budapesti norvég nagykövetségen például nem tudnak arról, hogy 1998 és 2002 között bárki is segítségüket kérte volna a norvég médiatámogatási törvények beszerzéséhez, holott Norvégiában működik a világ talán legszabadabb sajtója, nem utolsósorban azért („annak ellenére”, mondanák a neoliberális fundamentalisták), mert a norvég parlament megfelelő bizottsága a média sokszínűsége biztosításának és az úgynevezett hirdetői spirál megtörésének érdekében a kisebbségi nézeteket hordozó médiumokat a reklámból bejövő adófizetői pénzen támogatja. De nem. A norvég médiatörvényt sem akarta senki tanulmányozni. Pedig ki merte volna a médiaügyben folyamatosan támadott Orbán-kormányt bírálni azért, ha egy olyan törvényt hoz, amelynek mintája a norvég? Főként, hogy a norvég sajtó a Freedom House szerint az amerikainál is szabadabb? Ehelyett 1998 és 2002 között a nagy, külföldi kézben lévő balliberális médiumok mellett a polgári kormány a kis példányszámú, piacképtelen balliberális sajtótermékeket segítette. Ha valaki egymás mellé helyezi azon médiumokat, amelyeket egyszerre támogatott a Soros Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap, meglepő átfedést látna. Ezt még tetézték azok az uniós pénzek, amelyeket a Külügyminisztérium az e körbe tartozó médiumoknak juttatott.
Azt, hogy Magyarországon mennyire nem a piaci racionalitás alapján működik a média, mindenki tudja. Csak a belőle profitálók úgy tesznek, mintha ők nem tudnának róla. Ha már a puding próbája az evés, elég egyetlen pillantást vetni a televíziók reggeli műsoraira, hogy a puding megfeküdje a gyomrunkat. Az MTV-vel kifejezetten ellenséges, sajnos még a Fidesz-kormány négy éve után is monopolhelyzetet élvező AGB Hungary (vajh az ORTT miért nem építhette ki saját felmérő szervezetét ezzel némiképp felborítva a milliárdok levajazott útján futó reklámszekereket?) mérése szerint is a közszolgálati televízió reggeli műsora a legnézettebb. Ennek ellenére a tv2 és az RTL Klub reggeli műsora úszik a hirdetésekben, az m1 műsorát viszont nem igen zavarják a reklámok. A „szakma” persze erre is magyarázattal szolgálna. Mint mindenre. Csak meg kell fizetni.
A hirdetés Magyarországon politikai kérdés. Azért adják, hogy a hirdetők táborában lévő médiumokat erősítsék. Nézettségtől, példányszámtól, hallgatottságtól függetlenül. Mint az Országos Választási Irodának (OVI) körülbelül 100 millió forint értékben közzétett, laponként hatoldalas hirdetései arról, hogy hányszor számolták újra a szavazatokat a második forduló után. Csak a hirdetések éppen azokban a lapokban nem jelentek meg, amelyeket (az első forduló eredményében) kétkedők olvasnak. Vagyis az adófizetők által fenntartott OVI (az állam), akár a magánhirdetők, politikai szempontokból osztogatja a reklámba bújtatott anyagi támogatást.
Még mielőtt a Bertelsmann egyik leányvállalata, a Gunner+Jahr arra kényszerült volna, hogy eladja a Népszabadságot, mert a másik leányvállalata az RTL Klub tulajdonrészét vásárolta meg és az ilyen kereszttulajdonlást a médiatörvény korlátozza, a Spiegel című hetilap tavaly október végén egy G+J menedzsert idézett, aki szerint a Népszabadság tulajdonlása „erősen politikai kérdés”. Jellemző, hogy ezt a pokoli mondatot a polgári oldal politikusai nem aknázták ki. Miért lenne politikai kérdés egy konzervatív német kiadói óriásnak, hogy Magyarországon a hálózatot segítő lapot birtokoljon, amelynek mai vezetését még az MSZMP KB választotta ki? Miért nem kérdezték meg a Fidesz médiapolitikusai mondjuk Kohl kancellárt erről a gyalázatról? De tényleg, miért nem kérdezik meg most?
A polgári kormány ciklusában a balliberális oldal egyszerű taktikát alkalmazott. Megfogalmazott egy vádat („a közszolgálat 100 százalékos lenyúlása MIÉP-es közreműködéssel”), amelyet végig fenntartott. A polgári oldalt semmivel nem érte volna nagyobb kár, több támadás, ha a vádnak „eleget tesz”. De már kormányzása kezdetén, mint ahogyan most teszik a posztkommunisták a televízióban. Ezután létre kellett volna hozni a rivális lapbirodalmat, bulvárlapoktól, Story magazinostól Kiskegyedig, ahol nemcsak arról olvashatnánk, hogy a Bombera Krisztinák és hasonló, csupán nálunk burjánozható médiaszemélytelenségek mit főznek, hanem olykor Mádl Ferenc unokáiról is közölnének képeket – miután még nem láttuk őket. A polgári oldalnak – mihelyt kormányra kerül – a balliberális oldalon ellene megfogalmazott minden vádját a vád tartalmának valóra váltásával kell kezdenie. Csakúgy mellékesen. Miközben a már most, azonnal kidolgozandó médiatervet vaskövetkezetességgel végrehajtja.
origo.hu
Magyar Péter volt barátnője szerint kisfia jövőjével is fenyegette őt Magyar Péter
