Fázósan a hófoltos tanyahatárban

„Ha az ember, akinek két lábat formált az élet arra a célra, hogy biztonságosan megálljon, miért próbálkozik fél lábon járással?
Ha egy ország népe arra született, hogy egyik lábbal mindig a földön álljon, miért erőlködik fél lábra kényszerítetten? Másfél évtized alatt sem tanulhattunk meg egy lábon egyensúlyozni, a vége folytonos esés-bukás lett. Ilyen ez a mi kapkodó kormányunk, aki míg meglesz, igazán a helyén soha nem hagyta létezni a mezőgazdaságot. Hozzánk, mióta megtelepedtünk, itt, ezen a darab földön soha nem vasért, autókért kopogtattak a vásárlók, hanem kenyérért és a hozzávalóért. Ebben a kifordított világban nem azt állíthatjuk elő, ami természetes, de már azt sem tudják a vezetőink, mit is kérjenek tőlünk, mert ahhoz elöljáró ész kellene, azt nekik nem osztogattak.”
A kifakadást egy nagy üres baromfinevelő istálló ajtajában fogalmazta a kisszállási határban B. Nagy Kelemen gazda, aki azt bizonyította: nem kell többé lakat a tojóházra. A tanyát is egy kutya őrzi – mondja –, rajtam kívül, mert amíg itt élet volt, volt hozzá szolgáló is. Minden másodnap most is megjön a faluból. Érték, ami itt áll, arra nem csak ránézni kell, de gondozni is szükséges, máskülönben az időjárás is kikezdené, nagyobb baj a „tájfelnézők” hívatlan látogatása, ami soha nem jár kár nélkül.
Fázósan álldogálunk a hófoltos tanyahatáron a csatakos-ködös időben, mert azt gondosan előszámlálta mi minden lett füst és pára a gazdasági épületek kiüresedése után másfél évtized alatt. A gépek, a legféltettebbek már az otthoni udvarban állnak, az itteni szín üres. Az istállókból kifogyott a tehénállomány, a fejőfelszerelést ismét csak hazavitték, komoly beruházás volt a megszerzése, de a községből a csarnokot áthelyezték, tizenegy kilométerre a szállítás kész tönkrejutás lenne. Disznó, az a két családi szükségletre való megint csak a lakás mellé szorult, de szó érte a famíliát a szagért – tessék csak nézni, milyen kényes lett egyszerre a világ –, úgy döntöttek, még egyszer vágnak, aztán befellegzett. A lányáék már nem is tartanak, kész ráfizetés. Veje, saját magával együtt, divatos kifejezéssel „átmeneti munkanélküli”, és bármilyen keserves, együtt adogatják el a felesleges felszereléseket – jóval áron alul –, és így télen a földek békén hagyják az embert, de mióta jószágnevelés nélkül ilyen féllábasra váltott az életük, valósággal belebetegedtek az időmúlásba.
Napi száz-százhúsz liter tej, kétszáz tojó után a tojás, aminek megvolt a biztos átvételi helye, két anyakoca szaporulata malac-süldő-hízó, és a saját takarmány, amihez volt keverő is, biztos talajon álltak. A gépeikkel kisegítő munkát is vállaltak a tágabb családi kereteken belül – hangsúlyosan mondta: álltak, éltek, egy-egy kicsit gyarapodtak is. Ha úgy hozta az idő, segítséget is tudtak fogadni egyhez-máshoz, valahogyan kezdtek régi és új példák alapján európai családi gazdaságra hasonlítani.
Az összegzést már kedvezőbb idő – a konyha melege – mellett jegyezhettem, mert nem egyszerre történt az összeomlás. Mindennek az alapja a bizonytalanság, amikor a megtervezettnek nincs meghatározott útja: termelőtől vásárlóig. Az igazi nagygazda nem az állam többé, hanem az idegenek, akik szinte minden mezőgazdasági termelvény megvásárlói, és ők úgy irányítanak: minden a saját zsebüket gazdagítsa. Itt a tél, de amit elvetettek, annak a sorsa nem biztos. A tavaszi növények sorát-rendjét a mezőgazdasági vezetés nagyítóval sem látja, vakra termel a magyar gazda. A legnagyobb napi nyomorító az üzemanyagár, azzal úgy játszadoznak, ahogy nekik tetszik. A második ugyancsak árokba döntő intézkedés az ígérgetés támogatásra. Ismerjük, sokszor elérhető is volna, de az adminisztráció, a kifürkészhetetlen átcsoportosítások, ami azt jelenti: ügyesnek fial a tőke, s így minden késve, néha fél és negyedéveken át várakozva, folyamatosan megcsapolva kerül a gazdákhoz, ami a felkészületlen, tőkeszegény magyar parasztságot ellehetetleníti.
Sokszorosan igaz, ebben az országban a többség fázósan gondol a télre, hiszen a hétköznapi megélhetés gondjait minden család számára a gáz-villany-víz-kenyér árának bizonytalanságai nehezítik. A mezőgazdaság holnapja az előbbiek mellett azért keservesebb, mert azt nem is sejthetik a gazdálkodók: mire tavaszodnak? Fél lábbal megállni új feladatok elbírására mindennél nehezebb, márpedig segítséget a magyar parasztságnak ez a mezőgazdaságot lenéző kormány soha nem fog adni.