Igen, kicsináltuk!

Ott álltunk kora tavasszal, és kurva rosszul állt a szénánk. Hiába hazudtunk reggel, éjjel meg este, és közben a százlépéses szemfényvesztésen kívül nem csináltunk semmit. Hiába szóltak vissza a Fidesznél dolgozó kreatívok, hogy minden rendben, bekajálták a „rosszabbul élünk” szlogent (hahaha, ilyen osztogatást nem látott még a Hold!), minden jel arra utalt, hogy ezt is elkúrtuk, nem csak az országot. És akkor összedugtuk a fejünket Klárával meg két másik emberrel, akiket még neked sem mondok meg – ma a legmenőbb reklámügynökség fő arcai, akiknek ugye fenn kell tartaniuk a pártsemlegesség látszatát –, szóval összedugtuk a fejünket, és azt mondtuk, ezt a Mikolát kell kicsinálni. Nem mondom, dolgoztunk sokat az Orbán-projekten is – a szőlőbányaügyet is én csináltam, nem említettem még? Hát tudod, megterveztük a storyboardokat, milyen szögben tartott fejjel nyafogjon az Aranka, hogy neki enni kell adnia a gyerekeknek, így hát muszáj hátba támadnia régi barátnőjét. Mondjuk nem egy nagy észt kívánó ügy, az emberek irigyek, minden vidéki proli utálja azt a néhány falusi gazdát, aki viszi valamire.
Szóval elég jól haladtunk, a lapok adagolták menetrend szerint a sztorit, a Kriszta meg kijött a könyvével az alkalmas időben, de mégis, valahogy nem álltak össze a dolgok. És akkor még jön itt nekem ez a Mikola. Nem mondom, megfaragtuk már egyszer, amikor a Gógl által megítélt kitüntetést neki kellett az öccsének odaadni, de az régen volt, s hát a felejtés nem csak nekünk dolgozik, sajnos. Hát most leporolták, előhozták, és Orbánnal elég veszedelmes párosnak néztek ki, főleg, ha úgy – egymás között szólva – összeveted velem meg a Kóka Janival. Itt vagyok én a magam túlmozgásos, tiszta ideg természetével, a Kóka meg a maga nyafogó orgánumával, aztán szembeáll velünk két jó kiállású fickó, egyiknek jobban forog a nyelve, mint a másiknak. Nem is beszélve arról, mi lesz, ha az emberek elkezdenek azon spekulálni, mit hoz az egyik alvezér, mit a másik. Kóka a helikopterével, a milliárdjaival, a zöldfülű nyegleségével, ahogy éppen párthovatartozástól függetlenül magára haragítja az egész Akadémiát meg az egyetemek minden oktatóját professzortól a tanársegédig posta-, kórház- meg buszprivatizációs tervekkel teli táskával. Vele szemben egy deresedő halántékú, elegáns úr, akinek a tenyeréből eszik az egész orvosprofesszori kar, az összes püspök meg az egész klerikális Dunántúl. Aki ingyenes állami egészségügyet ígér, sőt nemcsak ígéri, akarja is. Nálunk az alvezér a pénzvilágból érkezik, náluk a humán szférából. Életveszélyes szitu. Ha az ápolónőknek meg a tanároknak leesik a tantusz, oda a betonbiztos közszolgálati bázisunk fele. Arról nem is beszélve, hogy ezért az enyhén őszülő, derűs kedélyű, drámai hősszerepekhez méltó férfias orgánummal szóló, friss-fess úriember-figuráért odavannak a nagymamák, a mi fő reménységeink. És ez a veszedelmes pasas ráadásul ráül az egészségügytémára, és azzal jön, hogy a kórházak meg az egészségbiztosító maradjon állami kézben. Itt állunk egy elveszített népszavazással a hátunk mögött – na látod, itt is megmutattuk, hogy lehet a vereséget győzelemnek fazonírozni, ha megvannak az eszközeink, meg az ellenfél is elég ostoba hozzá, hogy egy megnyert csatát vesztesnek lásson –, szóval itt álltunk egy népszavazás után, ahol ebben a kórházkérdésben masszív támogatóinknak legalább a fele is ellenünk fordult, és akkor sorompóba áll ellenünk ez a zengő dumás, nagymama kedvence Mikola. És kit tudunk szembeállítani? A mogorva Molnárt, akit saját pesti embereink a Fidesszel együtt nyomtak ki kórház-igazgatói székéből. Ha a Kóka el nem helyezi a MÁV-kórházban, már el is felejtették volna.
Szóval jön ez a Mikola, pont abban a témában, amelyben a támogatóink meg a fiúk is leginkább nyomulni akartak. Na látod, ez üzlet. Ahogy Mikola pedzegette is, itt bizony 1500 milliárd dübörög az egészségügyi kasszába. Tuti állami pénz, nulla kockázat, betegek meg mindig lesznek. Sőt egyre többen lesznek. És fizetnek, akár hitelből is. Nincs az a káros szenvedély, amivel úgy meg lehet fejni a jónépet, mint a beteg családtagjaikon keresztül. Itt érdemes valamit kezdeni, nem a szőlőbányában. Értették ezt a Fideszben is néhányan, a Bartha meg a Frajna is, de épp a Mikola nyomta le őket, mint a vekkerórát. Gondolhatod, hogy szeretik emiatt a nemzet orvosát. A Mikola-művelet ezért aztán abból a szempontból is ígéretesnek látszott, mert ha bejön, és győzünk, ebből a fickóból baromi jó bűnbakot lehet csinálni. A fideszes egészségipari lobbi úgyis fente már rá a késeit, a többi meg köztünk szólva nem sokat ért az egészből, prímán egymásnak lehet ugrasztani őket. Ha ezek egymással foglalkoznak, van néhány nyugodt hónapunk, amikor átállíthatjuk a vitorlákat. Mert ugye kellett némi átfazonírozás, teszem azt, ahhoz képest, amit 2005 őszén mondtam, hogy a megszorítás a jövő felélése, amit még a Fidesz meg Járai kedvéért sem vállalok. Vagy vegyük az Útközben könyvemből azt a részt, hogy a belátható jövőben az alapbiztosítás versengő magánbiztosítássá alakítása elviselhetetlenül nagy kockázatot jelentene, s erre én a következő években nem látok sem indokot, sem lehetőséget. Azt azért még nálunk is magyarázni kell, mitől válik ez mára nemzetmentő reformmá.
Egy szó, mint száz: életfontosságú volt, hogy a Mikolát szitává lőjük. Ez pártpropaganda-szükségszerűség; lényegtelen, hogy a célszemély mit képvisel, mond vagy gondol. Az különben is mindegy, ki mit mond. Hogy mást ne mondjak, Kovács Laci is azt mondta Orbánnak, hogy a Nastase-paktum rendben van, koccintottak is rá, aztán mégis milyen jól fel tudtuk építeni a 23 millió romános témát. Meg a Kövér – röhögnöm kell, ez a gyerek, aki életében a légynek sem ártott, csak jó borsos dumája van. Sokszor én is élvezem, végül is ami jó, az jó. Szóval nem számít, mit mond, ha megvannak az eszközeink. Ismered azt az amerikai anekdotát, amikor vádló hangnemben ráolvasnak a rivális politikus fejére amúgy erkölcsileg helyes, dicsérendő dolgokat, aztán, csupán a jól eltalált tónus miatt, a pasas hatalmasat bukik. Vagy az a kis itthoni geg az elvetemült dihidrogén-oxid-élvezőkről. Na, ezt elsőre én sem értettem, végül is nem vagyok én vegyész, tudom, te sem, szóval a vízről van szó. Szóval mindegy, mit mond, az faktum volt, hogy kicsináljuk, de azért keres az ember legalább valami végszófélét, amiből indulhat a mi szövegünk.
Ez a körmös ügy először elég gyengének tűnt, valaki szóba hozta, hogy akár még visszafelé is elsülhet, ha a másik oldal a Bauerék felé terelgeti a témát. Aztán ez az egész diákjogi dolog nem túl népszerű, az emberek többsége, ha úgy adódik, fegyelmezési célból azért szíve szerint odasózna egyet a kölköknek. Hogy Mikola az ellen beszélt, hogy a nyughatatlan gyerekeket ma begyógyszerelik? Kit érdekel? Megvannak az eszközeink, hogy a nagyközönség csak azt hallja ki a sztoriból, ami az üzenethez szükséges. Jelen esetben, hogy ez a Mikola egy brutális állat. Végül is nem panaszkodhatom, ahhoz képest, milyen sovány volt az anyag, egész jól működött. A szinglihorda, az már kellemesebb téma. Ja, hogy azt mondod, Mikola az Andrássy utat teleszemetelő, ablaküveg-repesztő, mobil nyilvánosházszerű Budapest Parádé ellen szólt? Látod, kedves krónikásom, ez az apró hibád azért megvan, ez a burzsoá álobjektivitás. Ezt mi hárman tudtuk, a Mikola, te meg én. Megvannak az eszközeink, hogy a plebshez csak a lényeg jusson el. Most ne gyere azzal, hogy minden rendes baloldali feminista hányni tudna ettől a felvonulástól, hát persze hogy hányni tudna. Nem is nekik csinálja a Demszky. Tudják ezt a feministák is, nyilván azért kussolnak, még ha nem tetszik is nekik a sok közszemlére tett csöcs meg far. Ez a circenses része, te történész vagy, neked magyarázzam?
Szóval summa summarum, megcsináltuk. Mikolát kicsináltuk. A rém, aki a polgárok szabadságára tör, sértegeti az ifjúságot, és kulturális cenzúrát kíván érvényesíteni. Szép munka volt. A szakkönyvek együtt fogják tárgyalni a 23 millió beözönlő román esetével. Aztán győztünk. Hála Ibolyának. Ez a Political Capital meg a szépkorúak – el kell ismerned – zseniális húzás volt. Ha minden veszni látszik, építs magadnak ellenzéket. Megvannak hozzá az eszközeink. És ahogy ezek a fatantuszos régi MDF-esek egyenként csöndben lekoptak, ahelyett, hogy közösen védték volna a lakiteleki elveiket, ez valami frenetikus. Szalámi, ami önmagát szeleteli. Egy darabig a Fideszben is működni látszott a dolog. Mikolának nekiestek rendesen, kinyomták mindenhonnan, zöldfülűeket tettek a helyébe minden vonalon.
De Orbán túl dörzsölt volt: néhány hét után szembement a mezei hadakkal, és benyomta bizottsági alelnöknek. Szegény Molnár. Még szerencse, hogy lepereg róla minden. De azért amikor helyet cserélt Kövérrel a Szondánál, rosszat sejtettem. Meg jött ez a népszavazás. Hiába vitézkedtél, kedves krónikásom, meg a többiek is Kis Jánosig bezárólag, a közvetlen demokrácia ellen, ha az alkotmányban a Hornék hanyagul benne hagyták, hogy a szuverenitását a nép közvetlenül is gyakorolja. Sajnos az Alkotmánybíróság nem a Debreczeni-összesből ítélkezik. Lássátok be, így azért nem könnyű reformokat csinálni! Ha a plebs mindenbe beleugathat. Jöttek hát a bukták. De azért nem adom fel. A héten összeülünk Klárával meg két menő kreatívval, akiknek a nevét még neked sem mondom meg…