Az emlékezés méltósága

Tavaly október 23-án lezajlottak az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóját méltató megemlékezések és ünnepségek. A kormányzó baloldali és neoliberális erők kommandósokkal és mesterlövészekkel körbevett tereken és emlékhelyeken magányosan koszorúztak. A rendkívül megalázó helyzetért még aznap este törlesztettek: az állami erőszakszervezetek verőlegényeit rászabadították a Budapest utcáin békésen emlékező és tüntető tömegre. Az MSZP–SZDSZ-kormány kísérletet tett a magyar nép megfélemlítésére, ezzel is felidézve politikai-szellemi elődeik emlékét. A demokratikus és a jobboldali Magyarország hívei október 23-án két eseményre emlékeznek egyszerre: az 1956-ban és a 2006-ban történtekre, amikor az MSZP–SZDSZ-kormány brutálisan rátámadt a demokratikus jogaikat gyakorló, ártatlan polgárokra.
A kettészakadt ország ismét kézzelfogható, napi valóság lett. Bebizonyosodott, hogy a neoliberális gazdaságpolitikát folytató, ám a posztkommunista–szocialista és liberális elvekre hivatkozó baloldali elit nem tud mit kezdeni nemzeti ünnepeinkkel. 2007. március 15-nek méltó megünneplése a kormány számára megoldhatatlan feladat.
A múlt év őszén nyilvánvalóvá lett, hogy 1956 nem lehet és soha nem is lesz a nemzeti megbékélés és az összefogás ünnepe. Ennek egyik legfőbb oka, hogy 1956 – többek között – polgárháború volt, amit az antikommunisták és a nem szovjetbarát magyar kommunisták vívtak a szovjetbarát magyar kommunisták ellen, akik értelemszerűen a megszálló Szovjetunió csatlósai voltak. A két teljesen eltérő álláspont között nincs közös nevező. 1956. október 23. és november 4. két külön világot, egymástól idegen szellemiséget szimbolizál. A hazájuk szabadságáért küzdőkre és a hazaárulókra nem lehet egyszerre és ugyanúgy emlékezni. Hiába minden ravaszkodás, a dialektikus materializmus és a tudományos szocializmus teljes fegyvertárának bevetésével sem lehet az árulókból tiszteletre méltó hősöket faragni. Horn Gyula az MSZMP Központi Bizottságának 1989. február 10-i zárt ülésén ezt mondta: „Nem szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, akik fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel. És ezért kapták a kitüntetést vagy elismerést.” De az egykori pufajkás hazaáruló Horn ma sem gondolkodik másként. A Die Welt című lap 2006. október 21-i számában ez olvasható: „Szeretném világossá tenni, 1956 nem a kommunizmus elleni harc volt.” Szégyenteljes erkölcsi és szellemi közállapotainkra jellemző, hogy ez az ember 1994 és 1998 között a Magyar Köztársaság miniszterelnöke volt, jelenleg pedig szocialista parlamenti képviselő. Hogyan történhetett meg, hogy a Brusznyai Árpádot kivégeztető Pap János Veszprém megyei első titkár hűséges fegyverhordozója, az exkommunista Szekeres Imre ma szocialista miniszterként ’56-os emlékérmeket ad át egykori párttársa áldozatainak? Ez nem kitüntetés. Ez ismételt megalázása az ’56-os áldozatoknak. Végtelenül cinikus és aljas gesztus.
Molnár Károly, a Budapesti Műszaki Egyetem rektora kitiltotta az épületből az ’56. október 22-i műegyetemi forradalmi diákgyűlésre való 2006-os megemlékezést, amelynek résztvevője volt Sólyom László köztársasági elnök is. A rektor erkölcstelen és szégyenteljes döntését azzal indokolta, hogy a múlt évben a hallgatók kifütyültek egy jelentéktelen SZDSZ-es politológust, egy botcsinálta szigeti zenészt, bizonyos Bozóki Andrást, aki akkor kulturális miniszterként szolgált. Az ötvenedik évfordulón tartott megemlékezést – jellemzően a magyarországi viszonyokra – az egyetem előtti rakparton tartották. Ugyanakkor Sólyom László a Műegyetem auláját a forradalom egyik szent helyének nevezte… Ép erkölcsi érzékű társadalmakban az ilyen helyzetek elképzelhetetlenek.
Abszurd politikai tragédiába illő fordulat az is, hogy az egykori ’56-os halálraítélt, Mécs Imre – ma Szekeres Imre elv- és párttársa – így nyilatkozott: „Megbékélést és összefogást szeretnénk.” De vajon reális elvárás ’56 áldozataitól, hogy fogjanak össze a cinikus Horn Gyulával és elvtársaival? Azzal a Nyers Rezsővel, aki állítólag egyetértett Nagy Imre kivégzésével? Vagy a megtorlásokat keveslő Biszku Bélával?
Történelmi tény, hogy az 1989. október 6-án megalakult Magyar Szocialista Párt lényegében a kommunista MSZMP utódpártja, amelyik az anyagi infrastruktúra mellett annak politikai–szellemi hagyatékát és személyi állományát, formális és informális kapcsolatrendszerét is örökölte. Ez lenne a magyarázat?
Az idei megemlékezések előtt Wittner Mária és társai bejelentették: az utódpárt rendezvényein nem kívánnak részt venni, mert az MSZP-nek nincs erkölcsi alapja az ünneplésre. Ezzel sokat tettek ’56 méltóságának megőrzéséért. Sólyom László köztársasági elnök sem kedvezett a történelemhamisítóknak, amikor kimondta: „Az ötvenhatos forradalomban és az 1989-es rendszerváltásban az a közös, hogy lényegüket tekintve tagadásai voltak az állampárti kommunizmusnak.” (Operaház, 2006. október 22.)
Az MSZP történelemhamisító törekvéseit fékezi, hogy ma még köztünk vannak azok, akik sem érdekből, sem képmutatásból, sem rosszul értelmezett gesztusok miatt nem hajlandók az önfeladásra, az árulásra. Ők ragaszkodnak az igazukhoz, megszenvedett elveikhez, erkölcsi tisztaságukhoz. Tudják, hogy igazi ’56-osnak nincs semmi keresnivalója az MSZMP két utódpártjában, az MSZP-ben és az SZDSZ-ben. Ezek az emberek a puszta létükkel teszik lehetetlenné, hogy 1956-ot a revizionistáknak nevezett volt sztálinisták és reformkommunisták végleg kisajátítsák. Regéczy-Nagy László, a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke egyik interjújában kíméletlen őszinteséggel fogalmazott: „De azt vettem észre, hogy sokuk (a revizionista kommunisták), mihelyt a szabadság megéléséről van szó, a magyarság megújulásának éppen olyan ellenségei, mint sztálinista korukban, Rákosi idején. Hisz már a börtönben is csak a maguk revizionizmusát tekintették tisztességes ötvenhatos magatartásnak… Elég legyen már az utcai harc dicsőítéséből – förmedtek rá a fiatal felkelőkre –, ti betartottatok az utcai suhanc magatartással, és lövöldözéssel, felelőtlenséggel meggátoltátok az eszme megújulását, aminek mi voltunk a letéteményesei.” (Elmaradt bocsánatkérés, Magyar Nemzet, 2006. szeptember 8.)
Kétségtelen, hogy ’56 emlékét elsősorban a volt revizionista értelmiségiek váltották készpénzre. Az MSZP és az SZDSZ holdudvarába tartozók a mai napig jól megélnek egykori fellépésükből, míg más ötvenhatosok még ma is nyomorognak. Ezért váltott ki jogos felháborodást és elutasítást Göncz Árpád lányának, Göncz Kingának a nyilatkozata, mely szerint ’56 emléke „egy picit feledésbe merült, mert hát ötven évig nem lehet ebből élni”. Göncz Árpád egykori rabtársai szerint a Göncz családnak ez mégis elég jól sikerült. Kétségtelen, elég nehéz racionális magyarázatot találni arra, hogy az egyébként teljesen jelentéktelen, pszichiáter végzettségű Göncz Kinga hogyan lehet Magyarország külügyminisztere. És mi a magyarázat arra, hogy az idős Fekete Pál – Göncz egykori rabtársa – ma is dolgozik, és miután a gázfűtést nem képes kifizetni, kénytelen égő fahasábok mellett melegedni. Wittner Mária szerint Göncz Kinga nyilatkozata „vélhetően önvallomás”. Mások szerint ez a magatartás kollaborálás.
Úgy látszik, a revizionisták gyorsan elfelejtették Nagy Imre szavait, aki 1956. október 31-én az Országház erkélyén a következőket mondta: „Az a forradalmi harc, amelynek ti voltatok a hősei, diadalt aratott. Ez a győzelem hozta létre a mi nemzeti kormányunkat, amely hazánk függetlenségének és szabadságának szilárd talaján áll.” Vitathatatlan, hogy a rendszerváltozás egyik legnagyobb szégyene a történelmi igazságtétel elmaradása. Még akkor is, ha ma már tudjuk, hogy ilyen törvény megszavazása esetén jó néhány képviselő a saját felmenőiről ítélkezett volna. Az elmúlt tizenhat esztendőben elsősorban a revizionisták és az ilyen-olyan volt kommunisták erkölcsi és anyagi kárpótlása történt meg, miközben az ’56 utáni megtorlások áldozatainak jelentős része – ide értve családtagjaikat is – ma is nagyon rossz körülmények között él.
Rott Nándor, a KDNP néhai országgyűlési képviselője egy Vásárhelyi Miklósnak írott levelében már 1993-ban tiltakozott azon állítás ellen, hogy a „forradalomnak igenis szocialista baloldali jellege volt”. Arra is felhívta az SZDSZ-es eurokommunista Vásárhelyi figyelmét, hogy korábban – még ortodox kommunista korukban – éppen Vásárhelyi és társai voltak azok, akik a nemzeti keresztény középosztály felszámolásában aktívan részt vettek. (Magyar Nemzet, 1993. november 8.) Litván György egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy ’56 novemberében az események résztvevőinek az egyik fele tartozhatott a baloldalhoz, míg a másikat a jobboldaliak alkották. Ez utóbbiak számára végképp nem volt irgalom. Az 1956-os megtorlások törvényeinek előkészítését az Igazságügyi Minisztérium törvény-előkészítő főosztálya végezte. A főosztály vezetője Eörsi Gyula volt. Az 1957. évi 25. tv. szerint a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsában egy szakbíró és négy ülnök ítélkezhetett. Statáriális tanácsként járhattak el, a halálraítéltek kegyelmi kérvényét szavazattöbbséggel elutasíthatták, ebben az esetben az ítéletet két órán belül végrehajtották. (Kahler–M. Kiss: Kinek a forradalma?, 261. o.)
1956 átértékelésében újabb fejezetet nyitott Hegyi Gyula (MSZP), az EU parlamenti képviselője, aki a Guardian című lapban azt tartotta szükségesnek rögzíteni, hogy kommunistákat lincseltek meg, antiszemita jelszavakat kiáltoztak, és visszahozták a náci ideológiát… Ez így nyilvánvaló történelemhamisítás, arról nem is beszélve, hogy az ottani olvasók lényegében semmiféle reális háttérismerettel nem rendelkeznek sem az akkori, sem a mostani viszonyainkról. Nem tudják például, hogy az ’56 előtti gyilkos diktatúrát működtetők nagy része – Rákosi, Révai, Gerő, Hegedűs András, Farkas Vladimír, Péter Gábor, Piros László, Bauer Miklós, Pető László stb. – valóban zsidó volt. Ennek ellenére ’56-nak nem volt antiszemita jellege.
Március 15. és október 23. nemzeti ünnepnapok. Éppen ezért az ’56-os forradalom és szabadságharc egykori ellenségei, leverői, majd vérbe fojtói, a kádárizmus egykori működtetői és legitimálói, illetve szellemi-politikai örököseik ezeken a napokon erkölcsileg akkor járnak el helyesen, ha otthon maradnak, emlékeznek – és szégyellik magukat. De a jelek szerint nem képesek sem az önmérsékletre, sem a világ erkölcsi rendjének felismerésére és betartására.
1956. október 23. mindig különleges ünnepnap lesz, mert ’56 olyan, mint 1849. október 6., az aradi vértanúk napja. Tudjuk, kik voltak a gyilkosok és kik az áldozatok. Történelmünk egyik legnagyobb szégyenfoltja lenne, ha egyetlen emlékműnél – a megbékélés jegyében –, közösen és egyszerre emlékeznénk dicső szabadságharcunk vérbe fojtóira és az áldozatokra. Haynaunak és társainak, valamint a tizenhárom aradi vértanúnak sohasem lehet közös emlékhelye. Ezen az idő múlása semmit sem változtat.

A szerző politológus