A hírek szerint Szaúd-Arábia nemrég diplomáciai úton próbálta elérni, hogy Csehországban ne adhassák ki új fordításban Salman Rushdie Sátáni versek című regényét. Mint ismeretes, az 1988-ban megjelent művet muszlim vallási vezetők a Korán és Mohamed próféta gyalázásával vádolták, szerzőjére pedig kimondták a fatvát – gyakorlatilag a halálos ítéletet –, és vérdíjat is kitűztek a fejére. Rushdie évekig rejtőzködésre kényszerült, s a könyv fordítóit világszerte inzultusok érték, sőt merényleteket kíséreltek meg ellenük (egy alkalommal sajnos sikerrel). Nem véletlen, hogy 2004-ben a regény első magyar kiadása a fordító nevének feltüntetése nélkül jelent meg.
Bár voltak, akik felrótták az írónak, hogy nem volt tekintettel a muszlim hívők érzékenységére, az őt ért fenyegetéseket a nyugati világ többé-kevésbé egységesen elítélte, és a regény sokak szemében a művészi és a szólásszabadság egyfajta jelképévé vált. A mai világpolitikai helyzetben ezért különös akusztikája van annak, ha a mű valamely európai kiadása még huszonhét év múltán is egy közel-keleti ország ellenkezését, nyomásgyakorlását váltja ki. Pedig Rushdie többször is hangsúlyozta, könyvében nem egy adott vallást, hanem általában a vallási fanatizmust akarta tollhegyre tűzni; az idén januárban elkövetett Charlie Hebdo-merénylet után is különbséget tett az iszlám és az iszlamizmus között, amely utóbbi szerinte „gyilkos mutáció az iszlám szívében”.
Ráadásul a Sátáni versek alapvetően nem is az iszlámról szól. Hanem – ha már egyetlen központi motívumot keresünk – a nyugati társadalmakba való bevándorlásról, amit az éppen aktuális, szintén iszlamofóbnak bélyegzett botránykönyvnél, Houellebecq Behódolásánál jóval összetettebb módon mutat be. A brit indiai író a nyugatra érkezők nézőpontját állítja középpontba, vagyis az érem másik oldalával foglalkozik: az új haza „belakásának” nehézségeivel, a ki-, illetve bevándorlólétből fakadó identitásválsággal, a Kelet és Nyugat közti őrlődéssel. Bár egyetlen irodalmi műnek sem tesz jót a túlzottan aktualizáló olvasás, mai szemmel nézve a regény egyik legtorokszorítóbb jelenete, amikor a Nagy-Britanniába egy légi szerencsétlenség következtében illegálisan érkező főhős társaival együtt állati vonásokat ölt, szó szerint szörnyeteggé változik – legalábbis a helyi hatóság embereinek szemében. További ironikus csavar a történetben, hogy a kíméletlen rendőrök neve (Novak, Stein) arra utal, ők maguk is bevándorlók vagy azok leszármazottai.
A felháborodásra persze nem csak az iszlám híveinek lett volna okuk: könyvében Rushdie a Nyugatot éppúgy kritikával illeti, s ebben talán túl messzire is megy, amikor a brit társadalmat xenofóbként, burkoltan vagy nyíltan rasszistaként ábrázolja. Azt a brit társadalmat, amelyről mára egyértelműen kiderült, hogy talán a leginkább toleránsnak mondható Európában, hiszen a nagyobb uniós tagállamok közül kizárólag itt nem tudott a kontinenst érintő migrációs krízisből számottevő politikai tőkét kovácsolni egy szélsőjobboldali párt.
A történetnek egyébként van két valós szereplője is. Az egyik Homeini ajatollah, Irán akkori vezetője, aki más néven ugyan, de nem túl hízelgően ábrázolva maga is felbukkan a könyvben, és aki később kimondta Rushdie-ra a fatvát. A másik Margaret Thatcher brit miniszterelnök, akinek az író nem volt nagy rajongója, és akit a beszédes Mrs. Torture néven emlegetnek a regényben. Ennek ellenére éppen Thatcher volt az, aki a botrány kirobbanása után személyesen intézkedett Rushdie állandó rendőri védelméről.
Ez a különbség Kelet és Nyugat között.
