Hogyan (ne) szidjuk a Nyugatot?

Az európai demokráciák szilárdságának egyik oka éppen látszólagos törékenységük.

Egy első világháborús kiállításon láttam azt a plakátot, amely gyászjelentés (polgári nevén partecédula) formájában jelentette be a Belga Királyság halálát. A magyar hadi propaganda ezzel a humorosnak szánt nyomtatvánnyal azt akarta jelezni, hogy a Monarchia és a szövetséges Németország hadereje a föld színéről is elsöpri Belgiumot.

Mint tudjuk, a dolgok másképp alakultak. A Belga Királyság köszöni, jól van. Mai uralkodója az első világháborús király dédunokája, az országot alapvetően ugyanaz a három párt vezeti, mint száz éve, és Belgium azóta területileg is gyarapodott német területek átcsatolásával. Megszűnt viszont az Osztrák–Magyar Monarchia, hazánk területe a harmadára zsugorodott. Átéltünk két köztársaságot, két népköztársaságot, egy tanácsköztársaságot, egy király nélküli királyságot, és még az egyes rendszereken belül is véres fordulatok történtek. Ha rajtam állna, minden magyar történelemtankönyvbe betenném ezt a Belgiumot sirató gyászjelentést. Annak a kártékony és önsorsrontó gondolkodásnak az illusztrálására, amely hazánk felemelése helyett a Nyugat lesajnálásával, vélt bukásának meséjével kábítja a nemzetet.

Belgium és fővárosa, az uniós intézmények központjaként is szolgáló Brüsszel különösen alkalmas arra, hogy a naiv emberek lesajnálva emlegessék. Az országot a XIX. században bevallottan pufferállamként, afféle ütközőzónaként hozták létre a nagyhatalmak, és két nagyon különböző nép lakja. Brüsszel egyes negyedei jobban hasonlítanak egy marokkói külvárosra, mint egy gazdag nyugat-európai ország fővárosára. Bevallom, amikor tizenkét éve kikerültem Brüsszelbe, eleinte magam is elhittem az ország közeli felbomlásáról szóló találgatásokat. Ma már látom, hogy a gazdasági érdek egyben tartja ezt az országot, amelynek állampolgárai a statisztikák szerint amúgy a leggazdagabbak közé tartoznak Európában. Belgium iskolapéldája annak, hogy a nyugat-európai demokráciák szilárdságának egyik oka éppen látszólagos törékenységük. A kormányok folyton megbuknak, a miniszterelnök fogyóeszköz, még a király személye sem sérthetetlen, százezres tömegtüntetések zajlanak az utcákon, a politikai válság permanens, és látszólag a gazdaság is stagnál. Csak valahogy az egész mégis működik, lassan kétszáz esztendeje alapvetően változatlanul.

Szemben azokkal a kelet- és dél-európai országokkal, ahol időről időre „stabil és leválthatatlan” rendszerek jönnek létre, tévedhetetlen egyszemélyi vezetőkkel. Hogy aztán újabb és újabb stabil rendszerek váltsák le az előzőt, bitófára vagy az emlékezet szemétdombjára juttatva a tegnap még ünnepelt vezetőt. Ez az ördögi körforgás gyűlölködő szekértáborokra osztja az érintett nemzeteket, folyamatossá téve a történelem és az utcanevek átírását, szétzilálva az alkotmányos rend és a polgári biztonság alapjait. Továbbá tömeges nyugati emigrációba kényszeríti azokat, akiknek a tehetségére oly nagy szüksége lenne a hazájuknak.

Mindez közhely volna, ha a magyar közéletet nem öntené el ismét az a kampány, amely lényegét tekintve semmiben sem különbözik a száz évvel ezelőtti, Belgiumot elsirató partecédulától. A „dekadens Nyugat” halálra van ítélve, a válság, az anarchia, a terrorizmus hamarosan elpusztítja a nyugati demokráciákat. Brüsszel végrováson van, ott minden széthullóban, már a szándék is hiányzik a rendszer megmentésére. Míg nálunk minden stabil, aminek a legerősebb bizonyítéka, hogy a kormánypártnak nagy többsége van a parlamentben. Ebből a vélt biztonságból sajnálja le a Nyugatot – az első világháborús, a horthysta, a rákosista és a kora kádárista propagandagépezet kliséit követve – a mai kormányzati agymosás is. „Brüsszelnek üzenünk” fenyegető hangon, miközben a brüsszeliek (a belga lakosok és az uniós bürokraták egyaránt) annak örülnének a legjobban, ha a magunkfajta kelet-európaiak újra eltűnnének valamiféle vasfüggöny mögött. Ha ezt magunk húzzuk fel, annál jobb nekik.

Sajnos erre a lehető legszerencsétlenebb az az ellenzéki válasz, amely a Nyugat és a nyugati politikusok vezette Európai Unió nagyszerűségét, demokratizmusát, vélt szolidaritását emlegeti. Egy nemzet számára eleve tragikus, ha a pillanatnyi belpolitikai viszonyok eltorzítják a külpolitikai tisztánlátást, a geopolitikai érdekek érvényesítését. A betegesen kettészakadt magyar közéletben az egyik szekértábor Soros–Gyurcsány–Brüsszel hármasát gyalázza (és általában az EU-t, a „dekadens Nyugatot”), míg a másik éppoly elvakultan a Putyin–Orbán–Oroszország tengelyt. A gyűlölet tárgyai ráadásul bármikor felcserélhetők. Hajdan Orbán volt Soros-ösztöndíjas és oroszellenes, Gyurcsány pedig Putyin legjobb magyar barátja. De a vakbuzgó hívek szemében már az is pestises, aki emlékezni mer erre.

A migránsok kötelező betelepítéséről szóló népszavazás tovább mélyíti ezt a kölcsönös gyűlölködést. Orbán Viktor részéről nyilvánvalóan ez a referendum célja: azt reméli, hogy demagóg jelszavakkal sikerül a nemzet többségét az ellenzéki érzelmű kisebbség ellen uszítani. Ez önmagában is súlyos bűn. Hosszabb távon bizonyosan visszaüt, hiszen a magyar nemzet történelmi emlékezetében csak azok maradnak meg pozitív szereplőnek, akik nem megosztani, hanem egyesíteni, megbékíteni akarták a társadalmat.

Sajnos a baloldali ellenzék nem találja a választ erre a gyűlölködő demagógiára. Lejárt szavatosságú Európa-barát közhelyekkel operál, amelyek jól jöttek a csatlakozásról szóló népszavazáson, de tizenkét évvel később már meglehetősen avíttak. Ráadásul a Nyugat-Európába vágyakozó menekültek Magyarországon történő, Brüsszelből elrendelt kényszer-letelepítésével nehéz egyetérteni. Szélsőséges katasztrófahelyzetben talán minden uniós tagállam kötelezhető lehetne ilyesmire, ettől azonban szerencsére még messze állunk.

Ezt a csatát azonban nem a magyar választóknak, hanem az általuk választott kormányzati vezetőknek kellene megvívniuk. És nem itthon, hanem Brüsszelben és Strasbourgban. Több száz kormánykiküldött dolgozik milliós fizetésért az uniós intézmények környékén, a kormányfő és miniszterei hat éve minden hónapban részt vesznek az uniós tanácsüléseken. Pártjuk, a Fidesz meghatározó tagja az EU legnagyobb politikai frakciójának, az Európai Néppártnak. A kötelező betelepítés ellen Orbán Viktor Brüsszelben nem mert érdemben fellépni: sem a vétó, sem a néppártból való kilépés fenyegetését nem vállalta fel. Ezt a felelősséget a tájékozatlan és félrevezetett magyar lakosságra hárítaná. Ez olyan, mintha a vízilabda-válogatott meccsének eredményét a riói medencében elszenvedett vereség után itthoni népszavazással próbálnánk meg korrigálni.

Az Európai Uniót némi felszíni kozmetikázás ellenére érdemben ma is nyugat-európai politikusok vezetik, saját országuk nagytőkéjének és az amerikai geopolitikai szándékoknak megfelelően. Ezért az európai szolidaritásról szóló érzelgős jelszavak nemcsak hatástalanok, de hamisak is. Az EU-ellenes orbáni demagógia nem azért kártékony, mert nincsenek benne igazságelemek. Azért életveszélyes, mert összhangban van azzal az egyre általánosabb nyugati demagógiával, amely szerint Nyugat-Európa minden bajáért a keleti bővítés, a kelet-európai országok és emberek befogadása a felelős. A „mag-Európa”, az alapító tagállamok új szövetsége, az eurózóna külön tanácskozásai mind ezt fejezik ki. Nemzeti érdekünk nem az EU-tól való elkülönülés, hanem annak a mindenáron való hangsúlyozása, hogy csak az egységes, a terheket és a javakat igazságosan megosztó Európai Unió állhat helyt az Egyesült Államok, Oroszország és Kína globális játszmájában.

Lengyel József Szembesítés című regényében olvastam azt az orosz közmondást, amely szerint „ha a pánok összekapnak, a muzsik haja szakad”. Ez sajnos Kelet–Nyugat viszonylatban is igaz. A nyugat-európai hatalmak között kitört háborúságok következtében mi, magyarok sokkal többet szenvedtünk el, mint az azokban közvetlenül érintett országok polgárai. Belgium és hazánk világháborús szenvedéseinek mérlege tökéletesen bizonyítja ezt. Nyugat-Európát ezért nem vélt „dekadenciája”, állítólagos „önpusztító ösztönei”, hanem nyilvánvaló önzése, az európai egységből való kiábrándulása, a nemzetközi nagytőke előtti feltétlen hódolata miatt érdemes bírálni, ha tetszik, szidni. Összefogva azokkal a nyugati és déli progresszív irányzatokkal, amelyek a nagytőke Európáját a jólét igazságosabb elosztásával, a szociális Európával váltanák fel.

A Nyugat bukását és hazánk felemelkedését hirdető orbáni propaganda éppoly hazug, mint azoké, akik nem sokkal Trianon, a kommün, a vörös és a fehér terror, a történelmi Magyarország bukása előtt Belgium vélt halálán kajánkodtak.

A szerző publicista, volt európai parlamenti képviselő (MSZP)