Egy vesszőről

Bár önmeghatározása szerint megmaradt egyszerű mezőségi magyar embernek, Kallós Zoltán ikonná vált.

A költészet napján indultam el Székre, egy dallammal a fejemben. A széki Szabó Varga György (született 1907-ben) énekli Petőfi Sándor Te vagy, te vagy barna kislány című folklorizálódott versét, káprázatosan. Úgy intonál, mint egy észak-amerikai őslakos, és még úgy is, hogy szinte halljuk mellé a furulyát is. Az meg mintha Moldvából szólna, hosszan. Érdekes dolog ez a folklorizálódás, versszakok tűnnek el, változnak meg, a végén már senki nem tudja, hogy jön-e vagy megy, egy kicsit olyan, mint egy Rákóczi-kép egy tornácos mezőségi ház törött üvegű ablakában. Merthogy a nagyságos fejedelem mindenféle kóbor történetek szerint különféle fák alatt méltóztatott üldögélni a környéken, mígnem kultusszá nemesedett. Rákóczi keserves. Vágják az erdei utat, viszik a magyar fiúkat. Ami aztán hopp, átment a románba, taie calea padurii, mint ahogy egy kolinda a magyarba. Hogy mindezeken elszöszölhetek, azt annyi minden más mellett Kallós Zoltánnak köszönhetem, aki 1969-ben gyűjtötte az éneket Martin György és Sztanó Pál társaságában.

Most meg éppen „megültem” Válaszúton. Aminek a jelentésén már annyiszor. Meditációs bázis. Jó alkalom s indok erre gyakran kínálkozik, jelenleg éppen az, hogy huszonöt éves a Kallós Zoltán Alapítvány, amely a szórványvidéken élő magyar gyermekek oktatására bentlakásos kollégiumot is működtet. Több mint kétszáz diák került már ki a négyosztályos iskolából, innen akár a szamosújvári Téka Alapítványhoz is mehetnek tovább, ahol beindították a mezőgazdasági szakiskolát. Főleg vegyes házasságokból származó gyerekekről van szó, akik közül sokan nem is tudtak magyarul. Briliáns koncepció a megmaradásért, ami itt a szórványban olyan, mint a medve – nem játék. Nézem a kölyköket, olyanok, mint bárhol máshol, szépek és önfeledtek. Láthatóan nem érzékelik (nem is dolguk), hogy más iskolák diákjai pénzért is csupán a töredékéhez juthatnak annak a csodának, ami számukra mindennapos. Csak éppen csendben beléjük ivódik minden, amit a néha felbukkanó Lajbis Ember összegyűjtött nekik és az örökkévalóságnak.

A gyűjtőutak pora már elült, a gyakran abszurd és kockázatos események tűz mellett felidézhető, formálható mesékké változtak, amelyek szép lassan beépülnek a folklórba, mert ahogy egyik legkedvesebb adatközlője, Szájka Rózsa néni oly pontosan megfogalmazta egy alkalommal: „Ragadnak össze a szövegek, Zoli bácsi, egyik indul a másik után.”

Közismert történet például, hogy magnója nem lévén, Kallós Zoltán sokáig hallás után jegyezte le a dalokat, míg egyszer valaki felhívta Kodály Zoltán figyelmét az áldatlan állapotra, és hogy jó volna megtámogatni a szvetterest egy szerkezettel.

Kodály azonnal saját hatáskörébe utalta a problémát, ám a java, a betyárosan okos észjárás gyönyörű példája csak ezután következett, hiszen a később legendássá vált Uher magnót be is kellett juttatni Romániába, ami a korabeli viszonyok között nem volt egyszerű feladat. Így aztán Kallós elindult Budapestre, és közben a vámáru-nyilatkozatba beírta románul, hogy magnetofonszalagok, és a biztonság kedvéért vitt is magával néhány tekercset. Visszafelé pedig, immár a készülék boldog tulajdonosaként, elhelyezett egy vesszőt a két szó közé, imigyen: magnetofon, szalagok. A kultúrtörténeti jelentőségű írásjelnek köszönhetően profi körülmények között folytatódhatott a felbecsülhetetlen jelentőségű gyűjtőmunka.

Évtizedek múltán, bár önmeghatározása szerint megmaradt egyszerű mezőségi magyar embernek, Kallós Zoltán ikonná vált. A sokszínű Erdély magyarságának szellemi vezetői közül Tőkés László a vastagnyakú kálvinista forradalmár, Böjte Csaba a feltétel nélküli szeretet evangélistája, ő pedig a hagyományok éltetője és továbbadója. Bármily különösnek hangzik is ez az örökös széthúzásban, itt és most a napnál is világosabb.