A gyűjtőutak pora már elült, a gyakran abszurd és kockázatos események tűz mellett felidézhető, formálható mesékké változtak, amelyek szép lassan beépülnek a folklórba, mert ahogy egyik legkedvesebb adatközlője, Szájka Rózsa néni oly pontosan megfogalmazta egy alkalommal: „Ragadnak össze a szövegek, Zoli bácsi, egyik indul a másik után.”
Közismert történet például, hogy magnója nem lévén, Kallós Zoltán sokáig hallás után jegyezte le a dalokat, míg egyszer valaki felhívta Kodály Zoltán figyelmét az áldatlan állapotra, és hogy jó volna megtámogatni a szvetterest egy szerkezettel.
Kodály azonnal saját hatáskörébe utalta a problémát, ám a java, a betyárosan okos észjárás gyönyörű példája csak ezután következett, hiszen a később legendássá vált Uher magnót be is kellett juttatni Romániába, ami a korabeli viszonyok között nem volt egyszerű feladat. Így aztán Kallós elindult Budapestre, és közben a vámáru-nyilatkozatba beírta románul, hogy magnetofonszalagok, és a biztonság kedvéért vitt is magával néhány tekercset. Visszafelé pedig, immár a készülék boldog tulajdonosaként, elhelyezett egy vesszőt a két szó közé, imigyen: magnetofon, szalagok. A kultúrtörténeti jelentőségű írásjelnek köszönhetően profi körülmények között folytatódhatott a felbecsülhetetlen jelentőségű gyűjtőmunka.
Évtizedek múltán, bár önmeghatározása szerint megmaradt egyszerű mezőségi magyar embernek, Kallós Zoltán ikonná vált. A sokszínű Erdély magyarságának szellemi vezetői közül Tőkés László a vastagnyakú kálvinista forradalmár, Böjte Csaba a feltétel nélküli szeretet evangélistája, ő pedig a hagyományok éltetője és továbbadója. Bármily különösnek hangzik is ez az örökös széthúzásban, itt és most a napnál is világosabb.
