Véleményterror mindkét oldalról

A nemzetállam többélű fegyver, hozzá nem értő kezekben súlyos, halálos sebeket okoz.

Gazdasági szempontból a fordulópontot a görög krízis és annak kezelése jelentette. Az EU szorosabb egységét, az euróövezet együttműködésének föderalista alapokra helyezését szorgalmazó német kormány pénzügyminisztere, Wolfgang Schäuble vérbeli ultranacionalista módjára értekezett a dologtalan, lusta mediterrán fajzatokról, demagóg módon elhallgatva a hitelezők és a Görögországot az euróövezetbe bebocsátó döntéshozók felelősségét. Schäuble – és vele karöltve a német kormány többi tagja – elegánsan megfeledkezik a görög válság „kezelése” során keletkezett, a német zsebekbe folyó haszonról, és a mai napig pénzügyi gestapósként viszonyul bármiféle, a görög lakosság szociális helyzetét érdemben javító, terheiket könnyítő megoldási javaslathoz. Őszintén remélem, hogy a szeptemberi német választások fordulatot hoznak. Ellenkező esetben ugyanis minden, az európai egységről, az értékek védelméről és a hasonlókról szóló német kormányoldali kijelentés alapjában marad megkérdőjelezhető.

Már ez az egy példa is kellő muníciót szolgáltat a nemzetállami együttműködést mint kizárólagos formátumot hirdetőknek, akik között az utóbbi időben sajnálatos módon igen kevés józan érveket hangoztató és történelmi tapasztalatokra építő szónokot találunk. Politikai oldalról nézve az általuk szintén egyedül üdvözítőként hirdetett nemzetállami modell hatásairól is megoszlanak a történészi vélemények. Alvajárók című kitűnő művében Christopher Clark idézi Frantisek Palacky cseh nacionalista történészt, aki úgy látja, a Habsburg Birodalom lerombolása nem a csehek felszabadulását, hanem egy egyetemes orosz monarchia létrejöttét idézné elő. „Természetes és történelmi okok ösztökélnek arra, hogy Bécsben igyekezzem föllelni azt a központot, amely népem békéjének, szabadságának és jogainak a védelméért felelős” – mondta Palacky. 1848-ban. És mi történt száz évvel később?

A föderalisták szerint a birodalmak összeomlása után létrejövő nemzetállamok több gondot okoztak, mint amennyit megoldottak. Példának az Oszmán Birodalom felbomlása utáni Balkánt, a Szovjetunió szétesését követő ukrán, grúz, örmény, azeri, illetve a jugoszláv államszövetség megszűnése nyomán kirobbant – részben a mai napig „éles” – konfliktusokat szokták említeni. És joggal. Nekik is megvan tehát a muníciójuk.

A nemzetállam kétélű fegyver, hozzá nem értő, demagóg kezekben súlyos, időnként halálos sebeket okoz. Ezzel kell számolni mindazon esetben, amikor a nemzetállam eszméjére alapítva gyűlölködő, demagóg, totalitárius elemeket előnyben részesítő kommunikációs kampányok dübörögnek a rend nevében. De a másik oldal sem különb. Véleményterror, tudományos karrierek ellehetetlenítése, munkahelyekről való kirúgás politikai-kulturális nézetek miatt – és így tovább. A józan észnek egyik fél sem oszt lapot.

Az oldalak effajta összecsapása nem zárulhat az érintett államok polgárai számára kielégítő eredménnyel. Hiszen ha a háború így folytatódik, a vesztes egész Európa lesz. Ki többet, ki kevesebbet veszít, de senki sem nyer. Akinek több van, kevésbé érzi meg. Aki szegényebb, az szállhat a hajóra, és indulhat ismét az Újvilág felé. Bárhol legyen is az.

A szerző közgazdász