Donald Trump megválasztása után egy ideig úgy tűnt, mintha megállt volna a magyar–amerikai politikai kapcsolatok 2010 óta tartó mélyrepülése. Távozott hivatalából John Kerry, a magyar gyökerekkel is rendelkező külügyminiszter, aki a legkisebb érdeklődést sem mutatta hazánk iránt. Trump januári hivatalba lépése után ugyancsak elment a külügyminisztériumból Victoria Nuland, a Magyarországért felelős helyettes államtitkár, aki nálunk főként az Orbán-kormánnyal szembeni keményvonalas fellépéseivel híresült el és vált mumussá. Az elnök és Orbán Viktor novemberi rövid telefonbeszélgetése után a levegőben lógott a magyar kormányfő fehér házi látogatása.
Ám a derűlátó várakozások nem váltak be, a nagy találkozóra nem került sor. Kilátás sincs rá a közeljövőben, bár ahogy az amerikai elnök utalt rá Szabó László új magyar nagykövet megbízólevelének átadásakor: Orbán rajta van a vendéglistáján, de előtte „meg kell oldania az észak-koreai válságot”. Rex Tillerson külügyminiszter nagy meglepetésre tavasszal nem fogadta Szijjártó Pétert, aki a magyar nagykövetség új épületének ünnepélyes avatása miatt látogatott Washingtonba. Az amerikai fővárosból követve az eseményeket számomra ekkor világosodott meg, hogy
a Fehér Házban és a külügyi apparátus felső régióiban bekövetkezett személyi változásokkal sem szűnt meg Washington „Orbán-problémája”
(demokráciadeficit, gyöngülő atlantista elkötelezettség, orosz különutasság stb.).
Erre jött októberben az újabb politikai sokk: David Kostelancik budapesti amerikai ügyvivő – nulandi időkre emlékeztető – éles nyilvános kritikája a sajtószabadság terén Magyarországon megmutatkozó negatív tendenciákról. Ez a beszéd ágyazott meg a november elején nyilvánosságra hozott amerikai pályázati felhívásnak, miszerint jövőre a State Department közel kétszázmillió forinttal támogatja a Budapesten kívüli sajtót, hogy javuljon a magyar állampolgárok „hozzáférése az objektív információkhoz hazai és nemzetközi témákban”. Föltűnő a médiapályázat politikai direktsége, az üzenni akarás:
az amerikaiak még csak nem is próbálták leplezni, hogy a kezdeményezés közvetlenül a State Departmentből jön, holott szép számmal lett volna alkalmas fedőintézmény.
Washingtonban azzal is tisztában lehettek, hogy a pályázati összeg – várható gyakorlati hatásával egyetemben – nem sokkal több, mint csepp a tengerben. A pályázatnak elsősorban politikai üzenet értéke van. Olyan, amilyen a fél tucat magyar köztisztviselő André Goodfriend korábbi budapesti amerikai ügyvivő idején történt kitiltásának volt. Arról 2014 novemberében ezt írtam a The Washington Postban: „A State Department – ha akarná – bármelyik országban találhatna hat ilyen köztisztviselőt. A kitiltás arra volt jó, hogy felvillanyozta az utcai tüntetéseket Budapesten, azt a gyanút keltve, hogy Washington valójában Orbán lemondatását akarja kikényszeríteni.”
Amint várható volt, a magyar külügyminisztérium hevesen tiltakozott a belügyekbe való újabb „kéretlen beavatkozás” ellen. A kétoldalú politikai kapcsolatok – a remélt pozitív fordulat helyett – a 2014-es kitiltási válsághoz közeli szintre estek vissza. Nyilván nem politikán kívüli okok miatt.
A gazdasági együttműködés jó. Hazánk az USA legdinamikusabb kelet-európai üzleti partnere:
2010 óta a kétoldalú kereskedelem majdnem megduplázódott, közel háromszorosát teszi ki a román–amerikai áruforgalomnak, de alig marad el a lengyel–amerikai árucsere volumene mögött is. Jogos a kérdés: akkor az amerikaiak miért folytatnak beavatkozó politikát Magyarországgal, egy katonai szövetségessel, a hivatalos kapcsolatok szintjén barátinak tartott országgal szemben?
Washington „Orbán-problémájának” csak egy része tudható be a demokratikus normák helyzete miatti aggodalmaknak. A washingtoni székhelyű Freedom House Magyarországot 2017-ben „szabad országnak” minősítette, amelynek sajtószabadságával kapcsolatban azonban „figyelemre méltó problémák” vannak. Ugyanaz a kettős minősítés, amit Lengyelország kapott (továbbá Izrael, Amerika fontos szövetségese és barátja). Bizonyos fokig Lengyelország az orbáni antiliberalizmus regionális utánzatának tekinthető (kisebb mértékben – és főleg külpolitikai vonalon – Csehország is az). Ennek ellenére Varsó demokráciahiányának amerikai kritikája egyelőre fékezettebb habzású és ritkább, mint a Budapestnek címzett bírálatok.
Miért tehát ez a kirívó washingtoni politikai különbségtétel Budapest és Varsó között, a két ország nyilvánvalóan eltérő geopolitikai súlycsoportján túlmenően? A rövid válasz: Oroszország. Washingtont valósággal sokkolták a Kreml váratlan és sikeres katonai beavatkozásai Grúziában, Ukrajnában és Szíriában. Ezek után
a külpolitikai és katonai elit még inkább Oroszországot – és nem Kínát – tartja az USA első számú geopolitikai riválisának és kihívójának.
Az állítólagos elnökválasztási beavatkozás miatti russzofóbia csak lovat adott az oroszokban ellenséget vizionálók alá.
Wess Mitchell, a Nulandot váltó új külügyi vezető szerint Oroszország „ragadozó”, revizionista hatalom, amely elsősorban a volt szovjet birodalom peremvidékein – a „közel-külföldön” és Kelet-Európában – nyomul fokozatosan, alacsony intenzitású katonai lépések vagy olyan destabilizációs és befolyásnövelő műveletek révén, mint az energiafüggőség fokozása, rejtett katonai, titkosszolgálati, dezinformációs és kibernetikai akciók. (Erről részletesen beszél a The Unquiet Frontier [A nyugtalan határvidék] című új könyvében.) Szerinte a Kreml revizionista próbálkozásait, terület-visszaszerzési és befolyásiszféra-visszaállítási törekvéseit fölbátorította az Obama-kormány nemzetközi passzivitása, különösen az orosz kapcsolatok elhibázott „újraindítása” (reset), amely szándékosan kerülte az érdekellentétekben terhes területeket a Moszkvával való együttműködésben. Mitchell világosan beszél az olyan kelet-európai szövetségesekkel szemben követendő amerikai vonalról, amelyek – mint például Magyarország és Lengyelország – nem felelnek meg a demokratikus elvárásoknak: „A demokratikus értékek számítanak ugyan, de az (Oroszország elleni) kollektív biztonsági érdekek elsődlegesek.”
Mitchell fontos amerikai geopolitikai érdeknek tartja az orosz befolyás erélyes feltartóztatását és visszaszorítását a kelet-európai térségben. Ehhez szükségesnek véli az egységes szövetségesi fellépést és az amerikai biztonsági együttműködés erőteljes fokozását a régióban, beleértve az elrettentést célzó előretolt amerikai és NATO-jelenlétet az orosz befolyásnak leginkább kitett országokban.
Az orosz nyomásnak aktívan ellenálló országokkal (Lengyelország, a balti államok, Románia) szemben Magyarországot pragmatikusan „alkalmazkodó” országnak tartja.
Szerinte Budapest és Moszkva között nem szerelmi, hanem biztonsági kockázatokkal terhelt érdekházasság köttetett. Vélt kereskedelmi és energiabeszerzési előnyökért cserébe Budapest a szövetségi rendszerénél puhább vonalat visz Moszkvával szemben: például a nyugati gazdasági szankciók, az energiabiztonság és a Putyin elnökkel való feltűnően sűrű csúcstalálkozók dolgában. A magas szintű kétoldalú érintkezés annak ellenére gyakori, hogy a G7-ben – amerikai kezdeményezésre, Vlagyimir Putyin orosz elnök Ukrajna miatti politikai „büntetésére” – hallgatólagos megállapodás született az ilyen jellegű találkozók kerülésére. (Washingtonban nyilván számon tartják, hogy a Krím félsziget 2014-es annektálása óta az orosz elnök már négyszer látogatott Magyarországra.) Mitchell arra is figyelmeztet, hogy Moszkva – a krími minta alapján – bátorítja a „magyar etnikai irredentizmust” Kárpát-Ukrajnában.
Tagadhatatlan, hogy a magyar haditechnikai beszerzésekkel összefüggésben is volt és van bizonyos amerikai nehezményezés, kezdve azzal, hogy az első Orbán-kormány svéd Gripen vadászgépeket vásárolt amerikai F–16-osok helyett. Ma pedig, miközben Magyarország katonai helikopterfelújítási szerződést köt az oroszokkal, Lengyelország és Románia – az Egyesült Államok két legfontosabb katonai partnere a régióban – több milliárd dollár értékben vásárol korszerű amerikai hadászati eszközöket, F–16-os repülőgépeket és rakétaelhárító rendszereket. Ráadásul az amerikai elvárásoknak megfelelően mindkét ország – a GDP százalékában – kétszer annyit fordít védelemre, mint Magyarország.
Az energiabiztonság kiemelt területnek számít az amerikai külügyminisztériumban. Olyannyira, hogy az energiadiplomáciai hivatalon belül külön részleget szenteltek az európai energiabiztonságnak, amelynek – elsősorban az orosz földgázexport miatt – szélesebb biztonságpolitikai dimenziója van.
Washington szerint az energiaexport potenciális stratégiai fegyver a Kreml kezében, amellyel destabilizálhatja Európát és benne Ukrajnát,
az orosz földgáz fő tranzitországát. Amerika ezért mindent elkövet az Ukrajnát elkerülő orosz gázvezetéktervek meghiúsításáért és az alternatív, Oroszországot kizáró európai gázellátási rendszerek – azon belül az Európába irányuló amerikai cseppfolyósföldgáz-export – támogatásáért. (Oroszországnak az energiaexport korlátozásán keresztül történő gazdasági meggyengítése is cél lehet, bár ezt Washingtonban nyilvánosan tagadják.) A Déli Áramlat vezetéket már sikerült megtorpedózni. A nemrég hozott amerikai szankciók révén nem kizárt, hogy Washingtonnak összejön a második orosz–német gázvezeték (Északi Áramlat II.) meghiúsítása is.
Washington szemében Magyarország az energiabiztonság terén is kilóg a többi kelet-európai ország közül. Éles ellentétben Lengyelországgal, amely az Északi Áramlat II. és általában az orosz energiafüggőség ügyében Amerika egyik legmegbízhatóbb európai támogatójának számít. Washington szemében nemcsak a paksi atomerőmű orosz bővítése szálka, hanem a Gazprom Török Áramlat nevű új, Ukrajnát megkerülő földgázvezetékéhez való magyar csatlakozás is.
Ha a magyar kormány valóban komolyan érdekelt a Washingtonnal való jó kapcsolatban, akkor előbb vagy utóbb mérleget kell vonnia. Nagyobb-e a Moszkvával ápolt barátság gazdasági haszna (ha van ilyen), mint a fő szövetségessel való rossz viszony politikai kára?
A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza
