Az egyetemi katedra és a politika kísértése

Bár a rendszerváltás óta csaknem három évtized telt el, az egyetemi oktatók jelentős részénél tovább kísért a múlt.

Egy igen aktuális témáról, az egyetemi oktatók politikai, morális beállítottságáról, valamint az azt kifejezésre juttató magatartásáról jelent meg e lap március 6-i száma publicisztikarovatában egy cikk. Pál Józsefnek, a Szegedi Tudományegyetem professzorának Az egyetemi oktatók ne politizáljanak! című írása minden egyes mondatával messzemenően egyet lehet érteni. Annak talán csak a címén kellene némiképp változtatni.

A felsőoktatásban tevékenykedő egyetemi oktatók jelentős részéről elmondhatjuk, hogy ennek az igen fontos értelmiségi csoportnak az esetében is tapasztalhatók az elmaradt rendszerváltás mindmáig ható káros következményei. Andrásfalvy Bertalan professzor, az Antall-kormány felsőoktatásért is felelős minisztere a Katolikus Rádió 2009. decemberi adásában elmondta: akkori pozíciójából következően fontosnak tartotta volna átvilágítani az egyetemi tanárokat (professzorokat) abból a szempontból, kik azok, akik pusztán csak politikai alapon jutottak e legmagasabb fokozathoz. Ezt azonban elmondása szerint miniszterelnöke arra hivatkozva, hogy erre az SZDSZ-szel kötött paktum nem nyújt lehetőséget, elutasította.

Bár a rendszerváltás óta csaknem három évtized telt el, az egyetemi oktatók jelentős részénél tovább kísért a múlt. A régi káderprofesszorok ugyanis az utódok kinevelése és helyzetbe hozatala során nagy figyelmet fordítottak szellemiségük továbbadására, így biztosítva az 1990 előtti politikai-pártállami ideológia továbbélését az egyetem falai között. (Ez a megállapítás a társadalomtudományok vonatkozásában részben érvényes a Magyar Tudományos Akadémiára is.)

Pál József professzor általánosságban szól az egyetemi oktatók jelentős részére jellemző, az objektivitást mellőző, a kormány valós teljesítményét negatívan beállító és annak az egyetemi katedrákon hangot adó kritikai hozzáállásáról. Vagyis egy meglehetősen gyakorinak nevezhető jelenségről. Fontos azonban megjegyezni, hogy az elmondottaknak más a súlyuk, ha az egyetemi oktató „csak úgy általánosságban” politizál a katedrán, és megint más, ha tantárgyhoz/tudományterülethez kötötten. Vagyis nem mindegy, hogy valaki egy természettudományi, orvostudományi, műszaki területhez köthető tárgyat oktat, és emellett fejti ki nemkívánatos politikai nézeteit, vagy pedig a bölcseleti, jogi, társadalomtudományi területhez tartó területen teszi ugyanezt.

Utóbbi esetben ugyanis igen gyakran tapasztalhatóan valótlan, tudománytalan információkat adnak tovább tananyagként a hallgatóknak. Ennek a nemcsak politikai, hanem tudomány-, illetve oktatásetikai szempontból is elfogadhatatlan, kártékony magatartásnak a súlyosan bűnös voltát, úgy gondolom, nem kell hangoztatni.

A politizálás ugyanakkor intellektuális tevékenység is. Egy egyetemi oktatótól azonban elvárható, hogy annak helyét és módját meg tudja választani. Ezen az elváráson nem változtat az sem, hogy tudományterületi sajátosságokból eredően az előadónak olykor óhatatlanul is érintenie kell politikai kérdéseket.

Az én tudományterületem az agrárpolitikához, valamint az agrárökonómia tárgyköréhez köthető. Így politikailag meglehetősen érzékeny területekről beszélhetünk. Bár írásomnak nem tárgya szakterületem főbb agrárpolitikai irányzatainak ismertetése, annyit azonban megjegyeznék, hogy a tárgyak oktatóinak jelentős részére a posztszocialista nagygazdasági szemlélet, a globalizáció neoliberális téziseivel való ötvöződése a jellemző.

Ez, még ha ellentmond is a magyar társadalmi, gazdasági realitásoknak, nézetrendszerként elvileg tolerálható. Baj akkor van, ha az utóbbi álláspont képviselői­nek érvei a valósággal homlokegyenest ellentétben állnak. Ilyen esetekkel gyakran találkozunk a birtokpolitikáról, illetve az annak alakulásáról szóló viták során. Ma Magyarországon a földhasználók 1,4 százaléka birtokában (használatában) van a mezőgazdasági földterület 64 százaléka. Ennek ellenére sokan elaprózódott birtokszerkezetről beszélnek.

Egyébként politikai motiváltságból eredő és szakmaiatlanságot tükröző, tudatos csúsztatásokra több esetben még az Akadémia rendezvényein, tudományos bizottsági üléseken is sor kerül.

Azt pedig, hogy ez így nincsen rendjén, úgy gondolom, nem kell hangsúlyoznom.

A szerző egyetemi tanár