Ki és mitől szeretné hát az egészségügyet? Különösen nálunk, ahol a nemzeti virtus egyik megnyilvánulásaként még manapság is gyakran hallani, hogy „magyar ember nem megy orvoshoz, hanem viszik”. Csakhogy ekkor már túl késő. Hiszen éppen ez az egészségügy alapproblémája: önmagunktól kellene minket megvédeni, legbensőbb énünktől, szenvedélyeinktől megfosztani. Illetve a fent idézett norvég miniszter szerint nem is kellene. Mert mindenkinek alanyi joga, hogy használja, tesztelje, roncsolja a szervezetét.
A másik ok a természettudományok eltérő fejlődési üteme, és e rangsorban az orvostudomány helye. Miközben már az atommag alkotórészeit is belülről ismerjük, és az űrszondák más világokról készítenek négyzetcentiméternyi felbontású képeket, az érszűkületes beteggel ugyanaz történik, mint rég letűnt korokban: levágják a lábát. Ez évezredes adósság, és érte legkevésbé az orvosok kárhoztathatók. A történelem során a fegyverkezésre, az iparosításra, még százfélére, idegen területek, agyak és lelkek meghódítására mindig több pénz és figyelem jutott, mint az egészségre. Mert az békaperspektívából nézve nem üzlet. Sőt a betegség inkább az.
Mindezekért ne is feltétlenül várjuk el, hogy az egészségügyi szolgáltatás legyen mindig gyors, olcsó (ha úgy tetszik, tömegesen hozzáférhető) és magas színvonalú; e három igényből egyszerre leginkább kettő teljesülhet. Ami gyors és magas színvonalú, az nem olcsó. Ami gyors és olcsó, az nem magas színvonalú. Ami pedig olcsó és magas színvonalú, arra rendszerint várni kell, nem is keveset.




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!