A szipus politikus és az egészségügy

Ki és mitől szeretné hát az egészségügyet? Különösen nálunk, ahol a nemzeti virtus egyik megnyilvánulásaként még manapság is gyakran hallani, hogy „magyar ember nem megy orvoshoz, hanem viszik”.

Nemzetközi összevetésben is kedvezők a magyar adatok Fotó: Kurucz Árpád

Ki és mitől szeretné hát az egészségügyet? Különösen nálunk, ahol a nemzeti virtus egyik megnyilvánulásaként még manapság is gyakran hallani, hogy „magyar ember nem megy orvoshoz, hanem viszik”. Csakhogy ekkor már túl késő. Hiszen éppen ez az egészségügy alapproblémája: önmagunktól kellene minket megvédeni, legbensőbb énünktől, szenvedélyeinktől megfosztani. Illetve a fent idézett norvég miniszter szerint nem is kellene. Mert mindenkinek alanyi joga, hogy használja, tesztelje, roncsolja a szervezetét.

A másik ok a természettudományok eltérő fejlődési üteme, és e rangsorban az orvostudomány helye. Miközben már az atommag alkotórészeit is belülről ismerjük, és az űrszondák más világokról készítenek négyzetcentiméternyi felbontású képeket, az érszűkületes beteggel ugyanaz történik, mint rég letűnt korokban: levágják a lábát. Ez évezredes adósság, és érte legkevésbé az orvosok kárhoztathatók. A történelem során a fegyverkezésre, az iparosításra, még százfélére, idegen területek, agyak és lelkek meghódítására mindig több pénz és figyelem jutott, mint az egészségre. Mert az békaperspektívából nézve nem üzlet. Sőt a betegség inkább az.

Mindezekért ne is feltétlenül várjuk el, hogy az egészségügyi szolgáltatás legyen mindig gyors, olcsó (ha úgy tetszik, tömegesen hozzáférhető) és magas színvonalú; e három igényből egyszerre leginkább kettő teljesülhet. Ami gyors és magas színvonalú, az nem olcsó. Ami gyors és olcsó, az nem magas színvonalú. Ami pedig olcsó és magas színvonalú, arra rendszerint várni kell, nem is keveset.

Az egészségügy a földkerekség valaha volt legnagyszerűbb kormányának tablóképén is paca lenne. Ezért is ideális ellenzéki frontszakasz. Nálunk pedig különösen az. Mert ha az örökké depresszív-agresszívan morcos vagy az ­állandóan viháncoló, táncra perdülő, az egykori és a mai szipus benyomását keltő „honanya”, valamint a valósággal és az elemi logikával már távoli viszonyt sem ápoló képviselő úr olykor csupán annyit mond, hogy több pénz kell a borzalmas állapotban lévő egészségügyre, már ezzel abba az illúzióba ringathatja magát és beszűkült környezetét, hogy ő bizony politikus, azaz történelmi léptékű személyiség.

Lám, máris itt egy újabb, gyógyíthatatlan betegség.