Az idő nem Merkelnek dolgozik

Szeptember 1-jén 3,3 millió szászországi és 2,1 millió brandenburgi választásra jogosult polgár dönthetett arról, hogy a következő öt évben miként alakuljon a tartományi parlamentek összetétele.

Ismét felmerült, egészséges-e a kancellár Fotó: Clemens Bilan Forrás: MTI/EPA/Clemens Bilan

Joggal kérdezhetjük, hogy milyen tényezők játszottak szerepet a keleti tartományokban, amelyek a mostani választási eredményekhez és az AfD előretöréséhez vezethettek. Néhány összefüggés a teljesség igénye nélkül segítségül szolgálhat. A migrációs válság új politikai törésvonalként az identitás kérdését állította a középpontba, és ez a keletnémet tartományokban különösen termékeny talajra talált, nem mellesleg azért, mert az egykori NDK a nemzetiszocializmus katasztrófája után a sztálinista diktatúra évtizedei alatt a maga elzártságában sokkal inkább konzerválta a fel nem dolgozott múltat, ha úgy tetszik, paradox módon sokkal németebb maradhatott, mint a szövetségi köztársaság.

Másfelől a mai keletnémet társadalom és az egykori NDK között nyilvánvaló a folytonosság: az újraegyesítéssel ugyanis a gyámkodó NDK állam helyére a paternalista, gyámkodó Nyugat lépett.

Az átalakulásban fennmaradtak azok a viszonyok, amelyeket tulajdonképpen meg kellett volna haladni. A német egyesülés módja – a visszaállított keletnémet tartományok kérték a felvételüket a német tartományok szövetségébe – valójában az egykori NDK „NSZK-sítását” és ezzel együtt lakói teljesítményeinek drámai leértékelődését jelentette.

Modernizációs szempontból ugyan az egyesülés után érthető volt, hogy a nyugati intézményeket átültették a keleti viszonyokra, azonban anélkül, hogy a helyi mentalitásokat figyelembe vették volna.

Ez a gyakorlat részben a keletnémet problémák okozójává is vált. A Treuhand-politika, azaz a keletnémet vagyonügynökség politikája egyfajta Keletről Nyugatra irányuló vagyontranszferrel ért fel: az egykori NDK legtöbb állami vállalata és ingatlanja rendkívül olcsón került nyugati kézbe, így a magát vezető ipari hatalomként számontartó egykori NDK valójában elveszítette iparát, a keletnémet piacot a nyugati országrész nagyvállalatai szinte pillanatok alatt meghódították, annak a foglalkoztatásra gyakorolt minden következményével.

A neoliberalizmus kapitalizmusa radikálisan átalakította az egykori kommunista ország lakóinak az életét, és ez a folyamat együtt járt a személyes teljesítmények és identitások drámai leértékelődésével.

Az egyesülést a Nyugatról származó elitimport tette teljessé, azaz a politika, a gazdaság és a közigazgatás szakértői, mi több, még az ellenzék vezetőinek nagy része is a nyugati „régi” tartományokból érkezett.

Érthető volt, hogy a keletnémet tartományok lakói számára nem az össznémet identitás, hanem sokkal inkább a helyi és a regionális identitás újrafelfedezése vált döntővé. A keletnémetek egy jelentős része, a legjellemzőbben az AfD és a posztkommunista Linke hívei még mindig másodosztályú polgárnak érzik magukat, legalábbis erről tanúskodnak a közvélemény-kutatások eredményei: Brandenburg tartományban a megkérdezettek 59, Szászországban 66 százaléka osztja ezt a véleményt. A brandenburgiak 70 és a szászországiak 77 százaléka abban is egyetért, hogy a politikát és a gazdaságot még mindig túlzott mértékben a nyugatnémetek határozzák meg.

A választási eredmények magyarázata szempontjából különleges jelentőség illeti meg a keleti tartományok demográfiai kivérzésének folyamatát. Az egykori NDK területén mintegy 17,5 millió ember élt, míg ma ugyanott csupán 13,6 millió.

Mintegy 3,7 millió ember, főként fiatal távozott az újonnan létrejött tartományokból. Nem csupán arról van szó, hogy egyes települések teljesen elnéptelenedtek, hanem arról is, hogy elsősorban azok az idősebb korosztályok maradtak az egykori NDK területén, akik életük munkájának leértékelődését leginkább tapasztalják, és akik nem indokolatlanul az egyesülés veszteseinek, az „Ossi” és „Wessi” ellentét fő címzettjeinek tekintik magukat.

Ezen az érzésen az sem változtatott, hogy a keleti tartományok 1990-től kezdve több mint kétezermilliárd eurót kaptak, amelyből 65 százalékot nyugdíjakra és más szociális támogatásokra, 300 milliárd eurót az infrastruktúra megújítására használhattak fel. Ezzel magyarázható az a jelenség is, hogy ugyan a lakosság 53 százaléka elégedett a gazdasági helyzettel, mégis a keleti tartományokban nagyobb és tartósabb az elégedetlenség.

Ezzel függ össze az is, hogy noha a bevándorló külföldiek aránya az egyes nyugati tartományokban eléri a húsz százalékot, miközben a keleti tartományokban ugyanez az arány csupán öt százalék, mégis a szociális rendszerekben és a munkapiacon az illegálisan bevándorolt migránsok által előidézett konkurencia nagyfokú elutasítást és ellenérzést vált ki az emberekben. Ez az a társadalmi közeg, amely az AfD sikerét megalapozta.

A tartományi választásnak az országos politikára való hatása akkor is kimutatható, ha a kormányhatalom mindkét tartományban változatlan marad, és végül is sikerült megakadályozni, hogy az AfD legyen a legerősebb párt. A CDU háromnegyed éve hivatalban lévő elnöke, Annegret Kramp-Karrenbauer időt nyert, legalábbis az október 27-re kitűzött türingiai tartományi választásokig.

Az AfD-vel szembeni hármas koalíciók életre hívása azonban törékeny folyamat, és mindig felveti a kérdést, hogy miként tudják az egyes pártok saját profiljukat így megőrizni. Ezenfelül a párt elnöke és főtitkára aligha hagyhatja szó nélkül, hogy Szászországban a CDU-ból 84 ezren, Brandenburgban 29 ezren vándoroltak át az AfD-hez, illetve a jobboldali párt húzta a legnagyobb hasznot azokból, akik 2015-ben még távol maradtak a szavazástól.

A keletnémet tartományokban a struktúraváltási folyamatok, mint a szénerőművek leépítése és a szénenergiából való kiszállás politikája tovább bonyolítja a Zöldekkel való koalíciós tárgyalásokat.

A Zöldek mint AfD-ellenes stratégiai partner ugyanis abban érdekeltek, hogy a dekarbonizációs programok már 2030-ban záruljanak le, tehát korábban, mint 2038, ami a CDU előnyben részesített célja.

A szerző egyetemi tanár, professor emeritus