Én két mélyebb okot emelnék ki, amelyekért a magam szintjén is felelősséget vállalok, mert sosem tiltakoztam ellenük, legfeljebb hümmögtem. 

A problémákat azon a szinten lehet a legjobban kezelni, ahol keletkeztek. 2010 óta az önkormányzatok szerepe inkább végrehajtó jellegűvé vált, kevesebb önálló döntési jogkörrel. Pénzügyileg stabilabbak lettek, de jobban központosított rendszerben működnek. Csökkent a helyi ügyintézés autonómiája. Egy példa: az állami tulajdonú Magyar Közút Nonprofit Zrt. kezeli az összes országos közutat, beleértve a főutakat és mellékutakat is. Ha önkormányzati cégek látnák el például a kátyúzást, nem az államra mutogatnának az elégedetlen autósok egy-egy defekt esetén.

Kedvenc mondásom szerint „minden meccs addig tart, amíg meg nem nyerjük”. Ha azonban már látszik (és sokak szerint látszott is), hogy nem tudunk nyerni, inkább a veszteség minimalizálására kellett volna törekedni. Be kell látnunk: nem mindenki osztja a nézeteinket. Ha kormányon vagyunk, akkor is teret kell engedni a másként gondolkodóknak.

De most hogyan tovább? 

A pártnak azonban alapjaiban kell megújulnia. A folyamat megkezdődött: Orbán Viktor bölcsen hátrébb húzódott, hogy minden erejét a megújulásra fordíthassa.

Nem a felelősök keresésével kell szétforgácsolnunk magunkat – néhányukat nem feltétlenül az igazság keresésének céljával majd elintézi az Európai Ügyészség, ahogy Romániában is tette. Új emberek kellenek, akiknek nem kell sem pozíció, sem pénz, csak munka. Olyanok, akik teljes erejükből dolgoznak Istenért, a hazáért és a családért, és akik hitelesek. Valljuk be, nem sok ilyen ember van, ezért új tömegmozgalom egyelőre nem indulhat. Feltűnés nélkül, csendben, de annál nagyobb elszánással kell építkezni – mind a pártban, mind a kitartó holdudvarban.

Vallás nélkül nem létezhet civilizáció. A nemzet a legnagyobb közösség, amihez érzelmileg kapcsolódni lehet, egyúttal a leghatékonyabb érdekvédelmi lehetőség. Biztató, hogy sokan háborodtak fel a másik oldalon azért, mert a Fidesz, úgymond, kisajátította a nemzeti elkötelezettséget. Szabaduljunk meg ettől a kísértéstől! Minden magyar, aki magyarnak vallja magát, magyar – függetlenül attól, hogyan gondolkodik a világról.

A családot óvni kell, bomlása elkerülhetetlenül maga után vonja a társadalom bomlását is, ahogy azt a neves angol történész, Toynbee a Római Birodalom bukásának okait vizsgálva megállapította.

A jövőre nézve van egy biztató reménysugár: Magyar Péter győzelme után Orbán Viktor programját mondja fel. Ezt számon fogjuk kérni rajta. Még több okot ad a reményre a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület novemberben megrendelt reprezentatív közvélemény-kutatása, 

 – vannak fontos értékek, amelyeket a magyar társadalom döntő többsége a magáénak vall. Ezek olvashatók az interneten és a közösségi médiában. 

Rövidített formában:

Békét akarunk. Az állam képviseli az egész nemzetet (minden magyar felelős minden magyarért). A társadalom alapja a család. A közösségi érdek fontosabb az egyéninél. Az iskola nemcsak oktat, hanem nevel is. A gazdaság a munkán alapul. Nem tűrjük el a korrupciót. Az állam védi a kiszolgáltatottakat. A vélemény szent és szabad. Tiszteletben tartjuk mások méltóságát. Nem vezetjük félre a másikat. Tiszta közbeszédet akarunk.

Ha alaposabban szemügyre vesszük ezeket, látjuk, hogy lényegében a tízparancsolatnak felelnek meg. Minden politikai megnyilvánulást ezeknek az alapvető megállapításoknak a fényé­ben fogunk megítélni: kíméletlenül bírálni, ha kell, és támogatni, ha lehetséges.

Védjük meg ősi hagyományainkra épülő, ezer éve Európát gazdagító és abból merítő kultúránkat! Védjük meg a múlt tapasztalataira épülő, teljesítményelvű és rendre nevelő magyar oktatásunkat, amely a XXI. század elejére három magyar Nobel-díjast adott a nemzetnek. Ha ez sikerül, nem kell félnünk. Ne adjuk fel a reményt!

A szerző az MTA rendes tagja, nyugalmazott egyetemi tanár