Európa kiszolgáltatott helyzete

Az EU nem kezelte megfelelő körültekintéssel Törökország legújabb kori felemelkedését. A 60-70-es évektől kezdődően mint olcsó munkaerőt biztosító országra tekintettek rá.

Isztambul, 2016. március 5. Egy fémlánccal összekötözött csuklójú tüntető az ellenzéki Zaman médiacsoport szerkesztőségének épülete előtt Isztambulban 2016. március 4-én. A több száz demonstráló amiatt tiltakozott, hogy egy bírósági döntés értelmében a lap igazgatását az állam által kinevezett tagokból álló felügyeletre bízták, s ez sokak szerint a Zaman állami ellenőrzés alá helyezését jelenti. A napi 850 ezres példányszámban megjelenő lap Törökország egyik legnagyobb példányszámú újságja, és a hozzá kapcsolódó médiumok a Recep Tayyip Erdogan török elnök legnagyobb politikai ellenfelének számító Fethullah Gülen iszlám hitszónok érdekeltségébe tartoznak. (MTI/EPA/Turgut Engin) Fotó: MTI

Az Európai Unió és Nyugat-Európa országainak politikusai sajnos az elmúlt évtized során „átaludták” a világ változásait. Nem vették észre, hogy szűkebb környezetünk, a Közel-Kelet, Észak-Afrika és persze Oroszország, valamint a függetlenné vált szovjet köztársaságok alapvetően változtatták meg térségünk gazdasági, politikai, katonai viszonyait. Ennek a tespedt, önelégült, befelé forduló, álproblémákkal foglalkozó politikának isszuk ma a levét.

A számos problémának egyike volt, hogy az EU nem kezelte megfelelő körültekintéssel Törökország legújabb kori felemelkedését. A 60-70-es évektől kezdődően mint olcsó munkaerőt biztosító országra tekintettek rá, ahonnan milliók érkeztek Nyugat-Euró­pába, pótolva a hiányzó munkáskezeket. Majd a nyugati befektetők is felfedezték Törökországot mint békés, nyugodt országot, ahonnan a térség más államai felé is előnyösebben építhették üzleti pozíciójukat. Nyugat-Európa abba az illúzióba ringatta magát, hogy a NATO-tag Törökország megelégszik ezzel a szereppel, és a török nemzet nem kíván többet magának. De a gazdasági alapok megerősödésével párhuzamosan az alvó oroszlán lassan felébredt, és kihasználva a környezetében zajló folyamatokat, megkezdte önmaga újrapozicionálását.

Ez a mintegy nyolcvanmilliós ország napjainkra elérte, hogy geopolitikai helyzetéből, gazdasági erejéből és nem utolsósorban katonai potenciáljából adódóan megkerülhetetlen tényezővé vált, és már nem csak Európának. Az Egyesült Államok, a NATO, Oroszország, sőt Kína is stratégiai szereplőként tekint a törökökre.

Hadserege létszámát tekintve a NATO-n belül a második legerősebb az Egyesült Államok után. Csaknem egymillió katona szolgál a fegyveres erők kötelékében, amit 380 ezer hivatalos tartalékos erősít meg. A 18 hónapos sorkatonai szolgálat eredményeként pedig mintegy húszmilliós mozgósítható hátországa van. Persze a hadsereg létszáma a XXI. században már nem elegendő a valós erejének meghatározásához. A török haderő felszereltsége is erősnek tekinthető, ha a hagyományos fegyverrendszereit vizsgáljuk. Emellett az elmúlt évtized során a török hadiipar is dinamikus fejlődésnek indult. Recep Tayyip Erdogan elnök bejelentette, hogy Törökország nem vásárol olyan fegyverzetet, amit maga is elő tud állítani. Napjainkban már a saját gyártású harci helikopterek, a harckocsik, a hadihajók, a rakéták és a kézi fegyverek is a rendszer részei. Sőt a nemzetközi piacon önálló szereplőként is megjelentek a török fegyvergyárak. Érdekesség, hogy a katonai célú drónok piacán már az ötödik legjobbként tartják számon a török fejlesztésű eszközöket.

A szíriai válság, az arab tavasz destabilizációs folyamata pedig a legjobb időpontban érte Törökországot. Gazdaságilag, katonailag készen állt arra, hogy a térség egyetlen stabil pontjaként, a Nyugat megbízható szövetségeseként már nagyobb pályán is kipróbálja magát. Az eredmény eddig alapvetően pozitív török szempontból. A szíriai, iraki helyzet rendezésében, az amerikai–orosz nagyhatalmi versenyfutásban mindkét fél a törökök kegyeit keresi. Az Egyesült Államok, NATO-szövetségesére támaszkodva, közös műveleti központot hozott létre az elmúlt hetekben Délkelet-Törökországban. Innen irányítják az északi szíriai biztonsági övezetben zajló katonai műveleteket. Törökország sikeresen elérte, hogy az amerikaiak által támogatott kurd fegyveres erők kivonuljanak a térségből. Ezáltal a török egységet évtizedek óta fenyegető kurd kisebbség erejét lényegesen meggyöngítették, az önálló kurd állam számukra fenyegető képét egyelőre sikerült eloszlatni.

Mindeközben az önálló török külpolitika sikeresen megerősítette együttműködését a térségben szintén érdekelt Oroszországgal.

Olyannyira, hogy Ankara a kemény amerikai tiltakozás ellenére orosz légvédelmi rakétarendszer vásárlása mellett döntött. Az amerikai kormány válaszul felfüggesztette az F–35-ös lopakodó vadászgép projektjében való török részvételt. Erre reagálva Putyin elnök azonnal felajánlotta, hogy Törökország vegyen a legmodernebb orosz Szu–57-es orosz vadászgépből. A helyzet valóban roppant érzékeny, hiszen az amerikai csúcstechnikát képviselő fegyverrendszerek és az orosz beszerzések nehezen egyeztethetők össze. A gazdasági hatásokon túlmenően ezek a lépések komoly biztonsági kockázatot is rejtenek. De Törökország egyelőre ügyesen egyensúlyoz a nagyhatalmak között.

Ennek fényében érdemes vizsgálnunk a török–EU-kapcsolatokat. Itt sajnos a viszony korántsem felhőtlen. Elég, ha arra gondolunk, hogy a török elnökválasztási kampányban milyen komoly szerepet kaptak az európai, főként Németországban élő törökök. A németek ekkor szembesültek azzal, hogy az országukban élő többmilliós török közösség továbbra is Törökország iránt elkötelezett. A török kormány által finanszírozott iszlám hitszónokok, a török média megtette a hatását, a törökök integrációjának sikeréről szóló hírek gyorsan szertefoszlottak.

Ez más értelmezési kereteket adott a 2016-ban megkötött EU–török menekültügyi megállapodásnak is. Törökország eurómilliárdokért vállalta, hogy megállítja a tömeges bevándorlást, és ideiglenesen elhelyezi a több millió menekültet. A pénzen túl az unió vízummentességet is ígért a törököknek, ami a mai napig nem valósult meg. Ugyanis az EU vezetése – jórészt német nyomásra – úgy kötötte meg ezt a megállapodást, hogy önként sétált bele a saját csapdájába. Mert Törökország sok-sok pénzért időlegesen ugyan feltartóztatja a nála lévő több mint hárommillió migránst, a vízummentességgel viszont több millió török indulna útnak azonnal Európa felé. Innentől kezdve az unió számára aligha van jó lépés, és ezt pontosan tudja a török vezetés is. Nem véletlen, hogy mekkora hallgatás övezi Nyugat-Európában a török külügyminiszter és a belügyminiszter nyilatkozatait, amelyekben a migránsok elengedésével fenyegették meg az EU-t. Süleyman Soylu belügyminiszter szerint ha megindítják a migránsokat, azt egyetlen európai kormány sem éli túl hat hónapnál tovább. A fentiek fényében talán még érthetőbb, hogy miért nőtt meg hirtelen, ugrásszerűen a görög szigetekre érkező migránsok száma, olyannyira, hogy azt Görögország alig képes kezelni.

Az unió új vezetésének az egyik legfontosabb feladata lesz ennek a csapdahelyzetnek a megoldása úgy, hogy a Törökországgal való viszony se mérgesedjen el.

Az EU–török-megállapodást be lehet mutatni sikerként a médiában, mondhatják azt a baloldali EP-képviselők, hogy ez állította meg a migrációt, nem a magyar kerítés, ám ez az egyezmény olyan egyoldalúan kiszolgáltatott helyzetbe hozta Európát, amelynek a veszélyeit sajnos csak most kezdik igazán felmérni. Ám a történelemben még egyetlen állam sem tudta tartósan pénzért megváltani a szabadságát.

A szerző titkosszolgálati szakértő