Ki ölte meg Sullit?

Az előjáték a XXI. század Mechanikus narancsához, amire aztán a jelenséget kitermelő társadalom és hatalom szintén kíméletlen technikával és erőszakkal válaszol.

Jelentős különbségek lehetnek az egyes generációk internetezési szokásaiban: tanuljunk egymástól! Fotó: lev dolgachov Forrás: 123RF

A szerző is megemlít egy forrást, nevezetesen Andrew Przybylski alighanem lengyel származású, ámde brit pszichológust, a téma egyik első kutatóját, valamint a speciális FOMO-kérdőív megalkotóját, aki imigyen magyarázza a fogalmat: átható félelem attól, hogy mások tartalmas élményeket szereznek nélkülünk.

De miről maradunk le pontosan? Ebben a pillanatban a barátaink talán éppen koncertre készülődnek, moziban ülnek, közösen kirándulnak vagy az új kutyájukat sétáltatják. Mi pedig a közösségi média térnyerésének köszönhetően a legtöbb esetben pontos képet kapunk róla, milyen jól érzik magukat… nélkülünk. Azt meg már én mondom, úgyis mint empatikus laikus, hogy ez a veszteségérzet az, amit némi súlyos megfelelési kényszerrel súlyosbítva a Z generáció (tizenévek vége, huszonévek eleje) tagjai nagyon durván túltoltak.

És mindez megfejelve a rendelkezésükre álló fetisizált technikával és felületekkel odavezetett, hogy az internetes zaklatás virágkorát éljük, az idősebbek számára ráadásul azzal a plusz FOMO-val, hogy nem csak kimaradtak valamiből, de egy kukkot sem értenek az egészből. Így aztán a félinformációs társadalom jelentős része néz, mint ló a dohányban, minek következtében kevés esélye kínálkozik arra, hogy adott esetben megmentse a jövő zálogait.

Akiktől bizonyos esetekben meg inkább őket mentse meg a Jóisten. Mobilkamera, okostelefon, Facebook, Instagram, Twitter, YouTube, chat – nagyjából ezek a kulcs­szavak és a világ határai, és akkor egyelőre még nincs is bennük csip vagy az emlékeiket bármikor visszajátszó és kivetítő kütyü az agyukhoz kapcsolva.

Hartung Attila filmjének antihősei a történet szerint szétszekálnak és a végsőkig megaláznak egy szerencsétlen lányt egy eldurvult házibuli alkalmával, az akciókat természetesen rögzítik, és még természetesebb számukra, hogy mindezt azonnal meg is osszák, ami szintén természetesen kitűnő nézettséget produkál, hogy aztán azonnal megérkezzenek a legocsmányabb fajzatok, a névtelen kommentelők, és elszabadulhasson végre a hőn áhított pokol.

A legszomorúbb az egészben, hogy a négy kretén mindezt ellenállhatatlanul viccesnek találja, és egy szelíd kísérlettől eltekintve senki sincs, aki rendesen pofán vágná ezt a jól eleresztett, áldozatot hibáztató, műveletlen bagázst.

Mert az a baj, hogy ezek a srácok (az úgynevezett amatőr szereplők a szlengjüktől a gesztusaikig rémisztően hitelesek) valóban azt hiszik, hogy mindenen lehet röhögni, a holo­kauszttól a hajléktalanok és a leitatott FOMO-parás kiscsajok kiszolgáltatottságáig.

És ez már nem a Monty Python és a Family Guy megzabolázhatatlan és gyakran félreértett őrülete, mert abban a humor visz mindent. Esetünkben meg a bunkóság. Az előjáték a XXI. század Mechanikus narancsához, amire aztán a jelenséget kitermelő társadalom és hatalom szintén kíméletlen technikával és erőszakkal válaszol.