időjárás 6°C Ferenc , Olívia 2022. december 3.
logo

Ki ölte meg Sullit?

Hegyi Zoltán
2019.10.22. 10:00
Ki ölte meg Sullit?

Remélem, nem leszek túl bácsis, de ha igen, az sem gáz. A minap meghalt Sulli, a huszonöt éves K-pop-sztár. Innentől kezdve elég sok lesz a magyarázkodás, de ez nem feltétlenül baj, legalább közelebb kerülünk egy kicsit a Z generációs gyerekeinkhez és barátainkhoz. Akik persze többnyire nincsenek tisztában a különféle szubkulturális és pszichológiában használatos kifejezések és rövidítések pontos jelentésével, ám ellentmondást nem tűrően és magabiztosan használják ezeket.

Nos, a K-pop koreai popzene, amely többek között elektronikus, hiphop, pop, rock (vajmi kevés) és rhythm and blues (semmi köze az igazi, fájdalmakat hordozó blueshoz, egyszerű nyelvbitorlás) elemeket tartalmaz, Dél-Koreá­ban igen népszerű, északon nyilván kevésbé, máshol rétegműfaj jelleget ölt.

Ennek a keveréknek volt illusztris képviselője Sulli, született Csoj Dzsin-ri (Choi Jin-ri), akire a menedzsere talált rá, miután már egy napja nem hallott felőle. A depresszióval küzdő énekesnő valószínűleg öngyilkos lett, a körülményeket és az okokat még vizsgálja a rendőrség. Az viszont máris valószínűsíthető, hogy a bullying újabb áldozataként tekinthetünk rá. És itt akkor újra megállunk.

A bullying megfélemlítést, zaklatást jelent, és ezen egy ideje már az internetes verziót értjük. Amihez Dél-Koreában az is elég lehet, hogy egy popsztár nem visel melltartót, de a világon mindenhol széles a skála a karaktergyilkosságtól az öngyilkosságba kergetésig.

Ezen a ponton ismerkedjünk meg egy másik angol kifejezéssel és annak rövidítésével, a FOMO-val. Annak kapcsán mondjuk, hogy Hartung Attila készített egy pompás és fontos játékfilmet, ami a medvéhez hasonlatosan egyáltalán nem játék, viszont ez a címe. FOMO annyit tesz: Fear Of Missing Out, azaz félelem attól, hogy lemaradunk valamiről vagy kimaradunk valamiből.

Jöjjön egy kis termékmegjelenítés, mert az igazsághoz tartozik, hogy amit a dologról tudni vélek, azt a Mindset pszichológia weboldalról tudom, Bánszegi Rebekától. A forrás megjelölésén túl azt is bevallom töredelmesen, hogy a Fomo Sapiens kifejezés is tőle származik, pedig a lelkem mélyén boldogan lenyúlnám.

A szerző is megemlít egy forrást, nevezetesen Andrew Przybylski alighanem lengyel származású, ámde brit pszichológust, a téma egyik első kutatóját, valamint a speciális FOMO-kérdőív megalkotóját, aki imigyen magyarázza a fogalmat: átható félelem attól, hogy mások tartalmas élményeket szereznek nélkülünk.

De miről maradunk le pontosan? Ebben a pillanatban a barátaink talán éppen koncertre készülődnek, moziban ülnek, közösen kirándulnak vagy az új kutyájukat sétáltatják. Mi pedig a közösségi média térnyerésének köszönhetően a legtöbb esetben pontos képet kapunk róla, milyen jól érzik magukat… nélkülünk. Azt meg már én mondom, úgyis mint empatikus laikus, hogy ez a veszteségérzet az, amit némi súlyos megfelelési kényszerrel súlyosbítva a Z generáció (tizenévek vége, huszonévek eleje) tagjai nagyon durván túltoltak.

És mindez megfejelve a rendelkezésükre álló fetisizált technikával és felületekkel odavezetett, hogy az internetes zaklatás virágkorát éljük, az idősebbek számára ráadásul azzal a plusz FOMO-val, hogy nem csak kimaradtak valamiből, de egy kukkot sem értenek az egészből. Így aztán a félinformációs társadalom jelentős része néz, mint ló a dohányban, minek következtében kevés esélye kínálkozik arra, hogy adott esetben megmentse a jövő zálogait.

Akiktől bizonyos esetekben meg inkább őket mentse meg a Jóisten. Mobilkamera, okostelefon, Facebook, Instagram, Twitter, YouTube, chat – nagyjából ezek a kulcs­szavak és a világ határai, és akkor egyelőre még nincs is bennük csip vagy az emlékeiket bármikor visszajátszó és kivetítő kütyü az agyukhoz kapcsolva.

Hartung Attila filmjének antihősei a történet szerint szétszekálnak és a végsőkig megaláznak egy szerencsétlen lányt egy eldurvult házibuli alkalmával, az akciókat természetesen rögzítik, és még természetesebb számukra, hogy mindezt azonnal meg is osszák, ami szintén természetesen kitűnő nézettséget produkál, hogy aztán azonnal megérkezzenek a legocsmányabb fajzatok, a névtelen kommentelők, és elszabadulhasson végre a hőn áhított pokol.

A legszomorúbb az egészben, hogy a négy kretén mindezt ellenállhatatlanul viccesnek találja, és egy szelíd kísérlettől eltekintve senki sincs, aki rendesen pofán vágná ezt a jól eleresztett, áldozatot hibáztató, műveletlen bagázst.

Mert az a baj, hogy ezek a srácok (az úgynevezett amatőr szereplők a szlengjüktől a gesztusaikig rémisztően hitelesek) valóban azt hiszik, hogy mindenen lehet röhögni, a holo­kauszttól a hajléktalanok és a leitatott FOMO-parás kiscsajok kiszolgáltatottságáig.

És ez már nem a Monty Python és a Family Guy megzabolázhatatlan és gyakran félreértett őrülete, mert abban a humor visz mindent. Esetünkben meg a bunkóság. Az előjáték a XXI. század Mechanikus narancsához, amire aztán a jelenséget kitermelő társadalom és hatalom szintén kíméletlen technikával és erőszakkal válaszol.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.