Egy relatíve új, de annál furcsább kifejezés terjed ma Európában: digitális szuverenitás. A szuverenitás – sokat vitatott – fogalma hagyományosan leginkább egy terület és népesség feletti fő hatalmat jelent, de ez az internet határok nélküli világában első látásra nehezen értelmezhetőnek tűnik.
Attól azonban, hogy személyek meghatározott körének tevékenysége határokon átívelő jellegű, még szolgálhatja ez a tevékenység egy állami vagy akár egy nem állami főhatalom szuverenitását.
A digitális szuverenitás akkor is valóság, ha az államok valami oknál fogva sokáig nem vettek róla tudomást. Pont mint a húsz évvel ezelőtt készített, akkoriban nehezebben átélhető Mátrix című filmben: attól, hogy nem tudjuk pontosan, mi az a mátrix, mindig érezhetjük, hogy „mindenütt van, körülvesz minket”. Nem véletlen, hogy a szuverenitás új, digitális felfogásáról egyre több szó esik.
A kérdés ugyanis a mindennapjainkban jelentkezik, méghozzá egyre többféleképpen. Egyrészt az állam állampolgárokról meglévő tudása ma már alapvetően digitálisan rendszerezett, és egyáltalán nem mindegy, hogy ehhez avatatlan kezek hozzáférhetnek-e. Másrészt az állami döntéshozatal előkészítésére és megvalósítására is nagyrészt a virtuális térben kerül sor, ami szintén súlyos nemzetbiztonsági kockázatokat hordoz.
Harmadrészt az állampolgárok napi ténykedésükkel adatot termelnek, amely – közhelyszerű módon – a XXI. század nyersanyagának számít. Az pedig egyáltalán nem mindegy, hogy ezek a – sokszor érzékeny – információk kikhez kerülnek, illetve hova kerülnek tovább, hol hasznosulnak. Negyedrészt, és ez az előző ponttal is összefüggő kérdés, a nagy technológiai cégek ma már a világ leghatalmasabb vállalatai közé tartoznak, így hatalmuk egyes államokéval vetekszik.
Vagy éppen egyes államokéval összeadódik. Nem árt ugyanis arra is tekintettel lenni, hogy ezen technológiai cégeknek – bár egyes vezetőik a határok és nemzetek nélküli glóbusz technokrata-misztikus pótvallását hirdetik – egyelőre nagyon is van nemzetállami hovatartozásuk.