A cikluslogika gondot jelent

A demokráciáknak is van egy gyenge pontja, amelyik sebezhetővé teszi: ez pedig a cikluslogika. De mi is ez valójában?

Induljunk el a kályhától: a képviseleti demokrácia alapvető vonása, hogy a nép nem önmaga kormányoz, hanem kiválasztja azokat a pártokat és képviselőjelölteket, akikre rábízza az ország irányítását. A pártok, kormányok és képviselők azonban hatalmon akarnak maradni; s mivel a választások általában négyévente vannak, ezért a gondolkodásuk és stratégiájuk ehhez igazodik. Ez a cikluslogika.

Kérdés: jó-e ez a demokráciának vagy nem? Ahhoz, hogy erre válaszoljunk, előtte még tisztáznunk kell: mi motiválja vagy minek kellene motiválnia a választásokon induló pártokat és képviselőjelölteket?

Az elsődleges, mondjuk úgy, ideáltipikus – vagy ha úgy tetszik, naiv – kiindulópont csak az lehetne, hogy a pártok és jelöltek azért szeretnék elnyerni a választók bizalmát, hogy a nép által, a népért és a nép érdekében kormányozzanak – ahogyan azt már Abraham Lincoln is kifejtette (előtte pedig Kossuth Lajos, hasonló szavakkal). Ebből pedig az következ(het)ne, hogy nekik a hatalom megszerzése és megtartása csak eszköz a népképviselet szempontjából, a hatalomra azért van szükségük, hogy a népet szolgálják a legjobb tudásuk szerint.

Ebből a szempontból pedig tulajdonképpen teljesen mindegy lenne, hogy milyen gyakran, három-, négy- öt- vagy többévente tartanak választásokat egy országban, hiszen a politikusok és kormányok nem azt nézik, hogy hány év múlva lesznek a választások, hanem kizárólag arra figyelnek, hogy milyen döntések segítik elő rövid, közép- és hosszú távon az általános közjót.

Tehát a kormányok a mesterséges időintervallumoktól függetlenül hozzák meg felelős és átgondolt döntéseiket. Mindezeket a vállaltan álnaiv sorokat azért írtam le, mert valójában mára teljességgel elfelejtkeztünk a demokrácia eredeti vonásairól, arról, hogy mi a népképviselet alapvető értelme és funkciója. Ma már természetesnek vesszük, hogy a pártok és a politikusok – kormányzatban és ellenzékben egyaránt – négyéves ciklusokban gondolkodnak, a négyévenkénti választásokhoz igazítják lépéseiket, cselekedetei­ket, döntéseiket.

A cikluslogika vagy cikluspolitika a leglátványosabban a kormányzatok munkájában érhető tetten: a választások utáni első év az új kormány szerkezeti-intézményi összeállításával, a szükséges – és kevésbé szükséges – személycserékkel, valamint a választási ígéretek egy-két látványos elemének gyors teljesítésével telik el.

A második év a robbantások éve: ekkor lehet és kell megvalósítani azokat az intézményes és egyes területeket érintő reformokat, amelyek ugyan széles rétegek érdekeit, egzisztenciális helyzetét sértik vagy sérthetik, viszont elengedhetetlenek az ország működőképessége szempontjából. Ezekre a legalkalmasabb a ciklus második éve, mert itt még lehetőség van arra, hogy a következő két év során a reformok negatív felhangjai visszaszoruljanak a közvéleményben és a változások megszokottá váljanak.

A ciklus harmadik és negyedik évében, a választásokhoz közeledve pedig nem marad más, mint olyan jóléti intézkedések meghozatala, amelyek már kifejezetten a választások megnyerését, a hatalmon maradást szolgálják.

Ezek a kormányzati lépések – éppen a hatalmi szempont felülkerekedése okán – gyakran túlzottan rövidtávúak és megalapozatlanok, és ennélfogva hosszú távon nem használnak, hanem ártanak a közjónak – tágabban a népképviseletnek.

Ebből a szempontból kell üdítő kivételként megemlíteni az Orbán-kormány migrációs politikáját: a schengeni határok szigorú védelme, a bevándorlás megállítására tett erőfeszítések, illetve nem pusztán a magyar, hanem az európai kultúra és civilizáció megmentéséért tett erőfeszítések olyan hosszú távú, több ciklust átívelő, évtizedekre szóló koncepció részei, amelyek valóban messze túlmutatnak a cikluslogikán.

S teszi mindezt annak ellenére az Orbán-kormány, hogy ennek következtében az Európai Unióban az alapító magországok szemében afféle fenegyerekké, sőt páriává váltunk (lásd a hetes cikkellyel kapcsolatos eljárás legutóbbi, botrányos és szégyenletes fordulóját az Általános Ügyek Tanácsában), akiket jogi és gazdasági szankciókkal akarnak sújtani, melynek következtében megrendülhet a kormány belpolitikai pozíciója is. E veszélyek vállalása mutatja meg igazán, hogy az Orbán-kormány migrációs politikája messzemenőkig a népképviseleti elvet tartja szem előtt.

Ám az Orbán-kormány példája valóban a nagy kivételek közé tartozik; a modern demokráciákban a hatalmi és cikluslogika (egyik következik a másikból) vált jellemzővé. És ami igazán döbbenetes: szép csöndesen elfogadtuk ezt, mintha ez lenne a természetes. Elfogadta a közvélemény, elfogadták a médiumok (bár utóbbiak irányítottsága, amit ha máshonnan nem, hát az ötvennyolc éves korában váratlanul elhunyt német újságíró, Udo Ulfkotte magyarra is lefordított könyveiből megismerhettük, külön elemzést igényelne), és többé-kevésbé elfogadták a politikai elemzők is mint realitást.

Természetesen mindez valóban realitás; hogy miért jutottunk idáig, annak számos oka van. Történetileg nézve fontos fordulat volt, hogy a politika és a kormányzás kikerült az öröklési és származási alapon hatalmat gyakorlók kezéből, azaz megszűnt arisztokratikus jellege – ami természetesen a demokrácia szempontjából kedvező fejlemény –, és az általános választójog elterjedésével olyan emberek kerülhettek a hivatásos politikába, akiknek ez karrierpályát, egzisztenciális érvényesülést jelent, egyben bekerülést a modern kori kiváltságos elitbe.

A hatalmi elitbe kerülés legalább olyan vonzó, mint utána az abban való megmaradás vágya, és ebből egyenesen következik a cikluslogika érvényesülése, amely sokkal inkább segít a hatalmon maradásban, mint a hosszú távú kormányzati gondolkodás.

Ám sopánkodás helyett érdemes adottságnak tekintenünk a cikluslogikát, a hatalmi politika rövidtávú gondolkodását, amely önmagától aligha fog megváltozni a következő évtizedekben. Márpedig ez valóban nem javítja a demokratikus kormányzás hatékonyságát egyetlen országban sem, és nem kedvez a hosszabb távú, stratégiai gondolkodásnak. Európa számos országa szenved ettől a jelenségtől immáron évtizedek óta.

De vajon van-e megoldás a képviseleti demokrácia e bajára? S főleg: vajon demokratikus megoldás van-e erre a bajra? Jól látható, hogy az európai uniós elit az állandósuló gazdasági válság és bizonytalanság közepette hajlik arra, hogy kevéssé demokratikus vagy nem demokratikus megoldásokat válasszon. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy az unió bürokratái, főként a bizottság, magukhoz kívánják ragadni a kezdeményezést, s a legfelső szinteken meghozott döntéseiket megpróbálják lenyomni a tagállamok torkán.

Ezáltal visszatérnének egyfajta arisztokratikus, birodalmi kormányzáshoz, amely úgy emelkedik felül az országok rövidtávú és radikális reformlépéseket nem vállaló politikáin, hogy helyettük hozná meg az általuk kívánatosnak tartott, állítólag hosszú távra szóló döntéseket. Sőt, időnként soha meg nem választott, technokrata szakembereket delegálnak egyes tagállamok élére – miként történt ez Mario Monti Olaszország, illetve Lukász Papadímosz Görögország élére „helyezésekor” 2011-ben.

Ez a koncepció azonban azért nem működhet, mert a függetlenségüket és nemzeti önállóságukat nemrég visszanyert közép-európai országok, főleg a visegrádi négyek nem fogadják el, hiszen – teljes joggal – ragaszkodnak a demokrácia népképviseleti szelleméhez.

A legveszélyesebb elképzelés azonban – és itt térek vissza a kiindulóponthoz – a gazdasági és pénzügyi világelit részéről mutatkozik meg: ők olyan globális kormányzásban látják a megoldást, amiben a gazdaság átveszi a terepet a politikától, másképpen, a globális piaci szereplők az állam helyére lépnek és vállalják a kormányzás nehéz és fáradságos feladatát – hosszú távú célokkal, megszabadulva a választások okozta nehézségektől.

Ha cikluslogikában gondolkodó politikai vezetők állnak a demokratikus országok élén, akkor fennáll a veszélye annak, hogy ezek a kormányok és pártok a globális elit által megvásárolhatókká válnak – és ennek már számos jelét láthatjuk szerte a világ minden régiójában. Éppen ezért érdemes azon elgondolkodni, miként lehetne a cikluslogikát megbontani a demokratikus rendszereken belül.

Talán van olyan demokratikus megoldás, amely nem szakít a választásokkal, és amely a demokrácia magva a mai napig is, hanem inkább lazít annak merev, ismétlődő rendszerén. Ezen érdemes hosszú távon – nem cikluslogikával! – gondolkodni.

Erre a közeljövőben még visszatérek.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója