Vallomás az áldozati mécsesnél

Magyar gyilkolt magyart, zsidót, keresztényt, aztán vegyesen – ideológiai sorrendben. Mivel egy közös nemzetbe tartozunk, meg kell tudnunk, meg kell ismernünk a gyilkos nagypapákat és nagymamákat.

Budapest, 2020. február 24. Katonai díszõr a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen a ferencvárosi Málenkij robot emlékhelyen 2020. február 24-én. MTI/Mónus Márton Fotó: Mónus Márton

Országszerte vallomásra ösztönözzük többek között Sztálin legjobb tanítványának, Rákosinak, az ÁVO, majd az ÁVH parancsnokának, Péter Gábornak, a Katonapolitikai Főosztály vezetőinek, Münnich Ferenc belügyminiszternek, Farkas Mihály honvédelmi miniszternek, Gerő Ernő államtitkárnak, Aczél György kulturális diktátornak, a rögtönítélő és a koncepciós perek vérbíróinak, a kínzásokat, a kivégzéseket elrendelőknek, az egyházakat üldöző hivatalok vezetőinek, a „Mától kezdve lövünk! Marosán György”-nek az unokáit csakúgy, mint a körömletépő Bauer, a belügyminiszter-helyettes Földes, az ávós ezredes Pető és Biszku Béla unokáit.

Vallomásra ösztönözzük nem mellékesen a magyarok millióinak életét tönkretevő 2.400/1945. számú, államosításról szóló törvény elrendelőjének, Nagy Imrének, az unokátlan Moszkva-bérenc Kádárnak, a recski, a hortobágyi, a kistarcsai internálótábor parancsnokainak, az Országház előtti, a mosonmagyaróvári, a tiszakécskei, a salgótarjáni sortüzek parancsnokainak, az ­ávós ruhában, fegyverrel szolgáló Horn Gyulának és az 1956. november 4-én hajnalban – az egyik első orosz tankban – a pesti forradalomra támadó Apró Antalnak az uno­káit. (Tudom, a felsorolás közel sem teljes, ahhoz nagyon sokan nagyon sok nevet tudnának még hozzátenni.)

Miért kövessék Pokornit? Mert őseik áldozatai, azaz mi, a nagy többség, részei vagyunk oda és vissza egymás életének, adott esetben szűkebb közösségeinek, esetleg családjainak. Tudjuk egymásról, hallottuk másoktól, hogy mit, hol és mikor, de kínos köhintéssel, tapintatos mellébeszéléssel, flegma kézlegyintéssel tetszenek hárítani: minek a múltról beszélni, elmúlt. Igaz, de elmúltából született a jelen, olyanra, amilyen. Tudnunk kell, miféle közösségi és egyéni eredők mentén vagyunk most együtt, alkotunk falut, várost, országot és nemzetet. Sok idő elmúlott, mégsem biztos, hogy a történelem negyvenöt évig lefüggönyözött ablakú vonatán fenntartás nélkül szeretnénk önökkel tovább zötykölődni, mégis ez a helyzet. Igaz, már besüt a nap, de önök még mindig szem­ellenzőkkel igyekeznek továbbra is árnyékba rejteni mindazt, ami pedig a „nagy világosságra tartozik”.

Megadjuk az esélyt. Íme a tisztulás fényes aktusa. Ráadásul pénzbe, pozícióba, de még a nagyszülők örökségébe sem kerül. Hát ne szalasszák el gyáván! Mint a gyilkosok és az áldozatok utódai közös fedél alatt élünk, vallomásra és feloldozásra ítéltettünk, ha már az igazságtételt nem öltöztettük taláros ruhába. Beletörődve, de nem felejtve megadjuk az esélyt. Éljenek vele! Vallomásukkal utat nyithatnak az áldozatok közössége felé.

A szerző újságíró