Selymes zsinórok és érdes kötelek

Eszenyi Enikő 11 éven át a liberális művészvilág ikonikus alakja volt, megkérdőjelezhetetlen erkölcsi és művészi nagyság. Most egyszeriben azt halljuk itt, vidéken, hogy pedig nem is.

Budapest, 2015. június 5. Eszenyi Enikõ, a Vígszínház igazgatója a 2015/16-os évad sajtótájékoztatóján a Pesti Színházban 2015. június 5-én. Mellette Marton László, a színház fõrendezõje (b) és Lukács Sándor színmûvész (j). MTI Fotó: Kallos Bea Fotó: Kallos Bea

A közhiedelemmel ellentétben a mindenkori török szultánok nem mindig finomkodtak a súlyos hibákat elkövető szandzsákbégek, vezírek és más alattvalók félreállításakor. A selyemzsinór bizony nem járt ki mindenkinek. Az esetek jelentős részében az ottomán birodalom urai kevésbé szofisztikált eszközökkel jelezték beosztottjaikkal kisebb-nagyobb mértékű egyet nem értésüket; hóhérbárddal, gyiloktőrrel vagy méregkotyvalékkal.

Ezekhez képest a selyemzsinór már-már szentimentális, érzelmes és némi ragaszkodást is kifejező eszköznek tekinthető, egyfajta ajándéknak, kizárólag a különleges érdemekkel bírók kiváltságának. Aki selyemzsinórt kapott az uralkodótól, az valójában tisztában lehetett vele, hogy a „főnök” maga is végtelenül sajnálja a történteket, és a lelke mélyén nem viseltetik haragvással a hiba elkövetője iránt, ugyanakkor tekintettel a múlhatatlan érdemekre, diszkrét megértést kér, amiért nem tehet mást, mint félreállítja az illetőt.

Mostanság a selyemzsinór hiánycikknek tekintendő. Ez persze egyáltalán nem Eszenyi Enikő esetéről jutott eszembe. A Vígszínház igazgatónője tizenegy esztendőn keresztül a liberális művészvilág ikonikus alakja volt, megkérdőjelezhetetlen erkölcsi és művészi nagyság. Most egyszeriben azt halljuk itt, vidéken, hogy pedig nem is. Hogy a művésznő voltaképpen egy verbális erőszakoló, egy különösen agresszív diktátor, aki nem tűr senkit maga körül, aki nem úgy gondolkodik, ahogyan ő. Mi itt vidéken erősen csodálkozunk azon, hogy az ördögbe jutott ez most hirtelen eszébe annyi, bizonyára jó szándékú és derék színházi embernek, miközben tizenegy esztendőn keresztül azt olvastuk a becses fővárosi lapokban, hogy a direktor asszonynál nincs nagyszerűbb, nyitottabb és csodálatosabb vezető, aki igazi, alkotói közeget teremt minden arra érdemes művészembernek.

Ilyenkor mi – a magunk egyszerű módján – arra szoktunk gondolni, hogy bizonyára történt valami a háttérben, amiről mi nem tudhatunk. Vagy lehet, hogy nem történt semmi, és tényleg csupán arról van szó, hogy pontosan tizenegy esztendő kell a liberális köd eloszlásához, se több, se kevesebb, s mint a jeges homályból felderengő rút, idegen partok körvonalai, éppen most kezdenek kibontakozni a jeles közreműködők számára, mi minden történt velük voltaképpen tizenegy esztendőn keresztül.

A magam részéről hajlamos lennék ezt a megoldást is elfogadni, ha éppen nem a közelmúltban történt volna, hogy az említett direktor asszony elmulasztotta személyes részvételével emelni a kormány ellen tiltakozó budapesti értelmiség fényét. Elfelejtett tiltakozásuk élére állani. Vagy legalább melléje. Vagy mögéje.

Hogy Eszenyi Enikő miért nem tette ezt, elmondta ő maga, amikor megkérdezték tőle, és ugyanakkor joggal feltételezhetnők, hogy a művésznő szavai oszlathatták fel mégis ama homályló, mákonyos ködöt, ami addig oly sokak éleslátását és addig mélyen lappangó kritikai észrevételeit elfojtotta. Persze nyilván rosszul látom, előfordult ez már velem korábban is, de mindenesetre a „Távol maradni is politika, Enikő!” feliratú, roppant liberális, toleráns transzparens megjelenése óta kezd erőst úgy tűnni a dolog, hogy a művésznő miatt álmatlan éjszakák, pszichológusnál eltöltött, végtelennek tűnő órák és örökre megnyomorított életek részleteire derül mind jobban fény. Ezeket a csúf részleteket eddig bizonyosan a már említett mákonyos köd fedte, és az esetlegesen elmormolt kritikus észrevételeket is nyilvánvalóan elmosták a szűnni nem akaró tapsviharok.

Nemhiába, csudálatos dolgok vannak Budapesten, ezt mindig tudtam, mégis szöget ütött a fejembe, hogyhogy ugyanazok a kezek lökdösik a karaktergyilkosság szakadékába az igazgató asszonyt, akik addig válluk felett hordozták. Félreértés ne essék, lehet, hogy csakugyan most nyílt ki igazán a szemük. És a szájuk. Van ilyen, persze, mondhatnánk mély együttérzéssel. S persze ne gondoljuk, hogy csak Budapesten történik ilyesmi. Idősebb poprajongóknak bizonyosan mond valamit Michael Jackson neve. King of Pop – igen tetszetős cím, már-már szultáni jelző. S miközben nemzedékek bálványa, a filantróp világbékesíró, környezetvédő és elnyomásellenző sztárról a környezetében mindenki tudta, hogy valójában kisgyermekeket molesztáló szörnyeteg, a gépezet működését ez a legcsekélyebb mértékben sem zavarta. Legalábbis egy bizonyos pontig, amikor a pop királya elkövetett egy szarvas­hibát: nem illő sort írt bele egyik dalszövegébe. Akit érdekel, nézzen utána, egy-egy elrejtett hírben lehetett róla olvasni, mi volt az a hiba. Viszont tény, hogy eme hiba elkövetése után Michael Jackson már soha többé nem volt King of Pop. Nem volt sztár. Nem volt senki. Furcsa módon egyetemlegesen arra a következtetésre jutott a gépezet minden csavarja és fogaskereke, hogy az illető valójában egy gyermekeket molesztáló szörnyeteg. És elszörnyülködtek vala.

Szóval én nem tudom, lehet-e kapni valahol még selyemzsinórt. Utólag belegondolva úgy vélem, ama szandzsákbégek, vezírek és egyéb alattvalók könnyekig meghatódtak, amikor hibájukat elkövetve a sztambuli futár kézbesítette számukra az ízlésesen becsomagolt selyemárut. Vélem, talán még hálásak is voltak, és miközben remegő kézzel a saját nyakukra hurkolták, kellő nosztalgiával idézték fel a mozgalomban töltött szép évek emlékeit, amikor még minden oly ígéretesnek tűnt, és a fogaskerekek oly olajozottan forogtak.

Mert hibát bárki elkövethet – selyemzsinórt azonban csak az arra érdemesek kaphatnak.

A szerző író