Meddig hihetjük, hogy még nincs minden veszve?

Nemzettudatunkról keserű bizonyítványt állított ki a 2004. december 5-i népszavazás.

Révkomárom, 2010. június 4. A trianoni dátumot vésték egy gyûrûbe, amelyet gyászruhába öltözött asszony visel a Trianon 90. évfordulója alkalmából állított kopjafa avatásán a révkomáromi református parókia kertjében. MTI Fotó: Beliczay László Fotó: Beliczay László

„Lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni!” 1990. június 3-án hangzottak el Antall József sokszor – és általában pontatlanul – idézett szavai. Nem első parlamenti felszólalásán, amikor miniszterelnökként ismertette nagy hatású programbeszédét, és nem is immár az eskütétel után, első expozéjában, hanem az MDF III. országos gyűlésén. Eltűnődhetünk azon, hogy miért ott és akkor, de ennek ma már legfeljebb a történeti hűség végett van jelentősége. A rendszerváltozás utáni első magyar miniszterelnök természetesen a május 22-én elmondott programbeszédben is kitért a „határainkon kívül élő magyar közösségek” iránti felelősségre. Talán a szimbolikus időpontra tartogatta a történeti tudatunkba beleégett szavakat, hiszen a trianoni döntés hetvenedik évfordulójának vigíliáján hangzott el a beszéde.

A tömör és érzelmileg hatásos üzenet tökéletesen kifejezte a rendszerváltozáshoz fűzött reményeinket. Azokét természetesen, akik, ma így mondanánk, nemzetben gondolkoztak, bár 1990 tavaszán még azt hihettük, az egyre hevesebben feltörő viták dacára mindannyian osztozunk a kimondott gondolatban. Azt reméltük, sőt, bíztunk benne, a közép-európai demokratikus fordulat közepette Trianon igazságtalanságára is születik megoldás, kerül gyógyír.

Úgy éreztük magunkat, mint az autós, akinek bérelt parkolóhelyére beáll egy idegen. Nem törvényt, talán még szabályt sem sértve, de azért etikátlanul, bosszantón. Az autós nem hív rendőrt, nem ragadtatja magát önbíráskodásra, talán azért sem, mert attól tart, a betolakodó erősebb nála, inkább vár abban a meggyőződésben, előbb-utóbb csak fény derül a tévedésre, s a tilosban parkoló autó odébbáll. Nem állt odébb. Ma is ott parkol, sőt a kijelölt hely vonalait mintha időről időre újra festené, szélesebbre szabva az erővel elfoglalt territórium határait.

Tizenötmillióan ugyan sohasem voltunk – 1920-ban sem, nemhogy 1990-ben. Harminc éve mégis reménykedve, néztünk a jövőbe. Bizony, nem ilyennek képzeltük az elkövetkező évtizedeket. Azt gondoltuk, talán naivan, hogy a közös európai uniós lét, a varázsszóként emlegetett „légiesedő” határokkal valamiképpen ismét nem csupán össze-, hanem egybekovácsolja a nemzetet. Nem egészen így történt, s nemzettudatunkról keserű bizonyítványt állított ki a 2004. december 5-i népszavazás.

Noha a 2010-ben kormányra jutott nemzeti erő első intézkedései között rendezte a sokéves adósságot, s – amennyiben az adott szomszédos ország törvényeibe nem ütközött – alkotmányos joggá tette a kettős állampolgárságot, a veszteségeink mérhetetlenek. A határon túli magyar tömbök szórványosodnak, a szórványok felszívódnak, a magyar kultúra, a nemzettudat sáncai erodálódnak.

Mégis, még mindig élnek magyarok a Kárpát-medence legelrejtettebb zugaiban is, jól átgondolt és kivitelezett civil, valamint állami programok segítik a külhoni magyarok boldogulását, új közösségi háló szövődött a különböző országokba kényszerített magyarok között, himnikus erővel ható dal született az ötmillió magyarról, akit nem hall a nagyvilág. Most – most még – nincs minden veszve.

Aggodalommal túlcsorduló szívvel kérdezhetjük: vajon meddig...? Meddig mondhatjuk el még a Kárpát-medencéről, hogy ha nem is tizenöt millió, de létszámában, nemzettudatában, tettvágyában sok-sok egymásért felelős, életerős magyar közös hazája.