Elemér 2024. február 28.
logo

A nyelvcsaládfa-elméletre épített őstörténet már jelentőségét veszítheti

Szabados György
2020.08.17. 08:00
A nyelvcsaládfa-elméletre épített őstörténet már jelentőségét veszítheti

A hunok, az avarok és a X. századi előtti magyarok államai sztyeppei birodalmak voltak, amelyek a közép-európai államiság nem-római típusú alternatíváját jelentették a népvándorlás korában.

Ismeretes, hogy ősszel átdolgozott történelemtankönyvek állnak a közoktatás szolgálatába. Kétszer két tankönyvről van szó, hiszen az 5. és a 9. osztályos diákoknak megújult a korábbi „NTK-s” és az újgenerációs „OFI-s” tankönyv. Az átdolgozás csapatmunkában készült, ezért a folyamat egészéről nem vagyok illetékes egyedül nyilatkozni. (Annyit megjegyzek, hogy kiváló és korrekt kollégákat ismertem meg!) Nekem a szakmai alapról kell szólnom. A korai magyar múltat sok tekintetben újszerűen muttatuk be, és ezért „történészileg” én felelek. Mindezek hátteréről már nyilatkoztam a Történelemoktatók Szakmai Egyesülete kérdéseire válaszolva: ez a beszélgetés június 26-án vált elérhetővé a honlapjukon.

A tankönyvekben foglaltakért napi politikai bírálatokat is kaptam. Ezek önmagukat minősítik, velük így nincs dolgom. A beszélgetés óta megjelent a Magyar Narancsban egy cikk, amelyben tudományos kutatók is kifejtették fenntartásaikat, és ezekre viszont már illik válaszolnom.

Kérdéses a finnugristák módszertani felkészültsége

Sejtettem, hogy főleg finnugrista körök kedélyét borzolja az, hogy a nyelvcsaládfa-elméletre épített őstörténeti koncepció háttérbe szorul, ami annak következménye, hogy a múltról alkotott kép az újabb tudományágak kifejlődésével színesedik, s közben fontos elméleti viták folynak az egyes tudományok őstörténeti illetékességi köréről. Mármost a Nyelvtudományi Intézet kutatói szerint olyan módszertani hiányosságokat vetek a nyelvészek szemére, amelyeket már évtizedekkel ezelőtt, némelyiket több mint száz éve levetkőzött a tudományág. Nézzük meg, mennyire igaz ez.

Kiindulásul idézendő Bálint Csanád régész akadémikus (aki nem lelkesedik a tankönyvben végzett munkámért), ő ugyanis 2006-ban közölt tanulmányával ad látleletet az őstörténet-szemlélet állapotáról: „abban a multidiszciplináris munkában, amit a magyar őstörténet kutatásának szokás nevezni, máig nem vált szét egyértelműen a néppé válás folyamatának (azaz az ethnogenezisnek) és a tényleges őstörténetnek a vizsgálata. Ennek oka a tudománytörténetben keresendő, végső soron a nép és a nyelv azonosságának 18. században született felfogásában rejlik. Ezért kezdődött és kezdődik Magyarországon minden, a korai magyar történelemmel foglalkozó kézikönyv és népszerűsítő mű az uráli, majd a finnugor népek nyelvrokonságának, majd az annak alapján rekonstruált őstörténetének bemutatásával, ahol a teoretikus nullponttól a magyar nyelv – azaz: a magyar nép?! – történetén keresztül egyenes vonal vezet a honfoglalásig. Ugyanez az európai népek legtöbbjénél elképzelhetetlennek, érthetetlennek, fölöslegesnek tűnnék! Ki tulajdonít annak különös jelentőséget, hogy az angol nép legalább három ágból: a kelta őslakosságra telepedett angolszászok, majd bő fél évezreddel később a normannok »honfoglalásából« tevődött össze?! Hogy a franciák a germán frankok és a nyelvükben, kultúrájukban ellatinosodott gallok szimbiózisából születtek?! Ott az ország, a nép történetének bemutatásába sosem keverik bele a nyelv történetét.” Továbbgondolva az idézetet a finnugor nyelvcsaládfa-elmélet szőröstül-bőröstül kimaradhatott volna a történelem tankönyvekből; ehhez képest nem maradt ki.

Más kérdés, hogy nem oly kifinomult a finnugristák módszertani felkészültsége, mint ahogy azt a Nyelvtudományi Intézet munkatársai láttatni szeretnék.

Ezt a szintén megszólaló Klima László megnyilvánulásain lehet lemérni. (Klima esetében persze óriási előrelépésnek tartom, hogy végre saját nevén vállalta fel a velem kapcsolatos kifogásait, s nem zegernyei álnéven publikált, „érdekes” színvonalú szösszeneteivel szerencsélteti szerény személyemet.)

2017-ben mintaszerű elméleti érzékenységről tanúskodik. „A finnugor rokonságot egykor – több mint 100 éve – komoly tudósok kutatták. Megállapították, hogy helyesebb inkább finnugor nyelvrokonságról értekezniük, mivel a klasszikus antropológiai kutatások nem igazolták a magyar és a többi finnugor nép közötti rokonságot. Sőt, még csak finnugor kulturális rokonságról sem beszélhetünk, mivel a honfoglaló magyarokat nem fűzte különösebb kulturális kapcsolat az erdőövezet finnugor népeihez, inkább a sztyepp és az erdős sztyepp kultúráját hozták magukkal a Kárpát-medencébe. A mai komoly tudósok ezért nem finnugor rokonságról, hanem finnugor nyelvrokonságról értekeznek.”

A 2017-es Klima László viszont korábbi önmagát cáfolja! 1999-ben a Finnugor történeti chrestomathia I. elején így írt: „Ez a kis kötet a finnugor népekre vonatkozó korai történeti források gyűjteménye… A finnugor történeti kutatásokban és az egyetemi finnugor történeti oktatásban azonban a már elkészült anyag is jól használható, ezért indokolt minél előbb közkinccsé tenni.”

Miért lenne német eredetű a hun hagyományunk?

De 2015-ben is olyan címet adott egy írásának, Finnugor népek a korai középkorban, amely összemossa a fogalmakat. Akkor most finnugor népek vagy finnugor nyelvek? Egyszer bíráljuk, másszor gyakoroljuk a „nyelvtörténet = néptörténet” összecsúsztatást? Akárhogy számolom, zegernyei Klima László ellentmondásos írásai között nem telt el több évtized, főleg nem évszázadnál hosszabb idő. Amíg a régész, történész és nyelvész végzettségű Klima mindezt le nem tisztázza magában, addig inkább a többi bírálattal foglalkozom.

Türk Attila régész több tudományra terjesztette ki állásfoglalását. A történelemre vonatkozóan a hun hagyomány eredetiségét azzal veti el, hogy „jól ismerjük a hun hagyomány 13. századi német eredetét, amely a középkori Magyarországon elterjedt”. Türk ezzel kinyilvánítja, hogy nem túl jártas a kérdés forrásaiban és szakirodalmában. Igaz, hogy a magyar hun hagyomány hitelessége felől másfél évszázada öltenek testet eltérő nézetek, de e kérdésben „céhbeli” tudósok is elfogadó álláspontra helyezkedtek, mint Hóman Bálint. Amúgy meg a források is korszerű magyar fordításban érhetők el. 1148-ban például Zsófia hercegnő „dicsőséges urának és testvérének, a hunok győzedelmes királyának és testvérének egykor testvérhúga, most Krisztus és az ő szolgálóleánya imádság adóját és szolgálatainak hódolatát” kifejezve szólította meg bátyját, II. Géza királyt. Sőt, Hersfeldi Lampert (†1081) írja, hogy Anasztázia, Salamon király édesanyja Nordheimi Ottó bajor hercegnek ajándékozta Attila kardját hálából, amiért Ottó segített Salamonnak trónra jutni. Erről pedig éppen Bálint Csanád jegyezte meg, hogy „Salamonnak Kijevben született és nevelkedett édesanyjára nem feltétlenül lehettek hatással a magyarok eredetével kapcsolatos nyugati elképzelések!” Messze járunk a XIII. századtól – időben visszafele. A néprajzkutatók eredményeiből pedig elég itt Berze Nagy János és Hoppál Mihály munkáira utalnom, hogy lássuk: a hun hagyomány interdiszciplináris kérdésköre nem egyszerűsíthető le az egyirányú átadás-átvétel modelljére.

Kár, hogy a régészetben nagy érdemeket szerző Türk Attila arroganciával viszonyul más tudományhoz: „Nem látom be, hogy a forrásanyagában és új módszereiben rohamosan gyarapodó régészet miért ne lenne alkalmasabb a honfoglalók eredetének feltárásában, mint a mondavilágunk újbóli csűrése-csavarása.”

Mit szólna ahhoz Türk, ha valaki a régészetet csecsebecsék csócsálásának csúfolná? Mások becsmérlése helyett a tudományközi együtt-gondolkodást kellene erősíteni, ha már a régmúltból való adatcserepek oly változatosak és mégis oly kevesen vannak! Ráadásul éppen a régészet új módszertani útkeresésekor merültek fel azok a vélemények, amelyek igen kritikusan szóltak a tárgyi anyag történeti, sőt etnikus értelmezésének lehetőségeiről: lásd Bálint Csanád és Sebastian Brather tanulmányait.

Persze Türk Attilának jogában áll nem egyetérteni a fent nevezettekkel, de akkor célszerű lenne ide vonatkozó meglátásait összegezni, és akár a magyar őstörténetről alkotott felfogásával együtt monografikus formában közzétenni; mindennek alapját a 2011-ben megvédett PhD-értekezése nyújthatná.

Szent István előtt is volt már magyar államiság

Bálint Csanád a népvándorlás kor régészetének nemzetközi hírű tudósa nagy gondot fordít a korai történelem, az etnogenezis elméleti kérdéseire. Sajnos e helyt nem fejtette ki, hogy mit ért a hun-magyar rokonságon, amitől most elzárkózni látszik. Azonosságot vagy részleges rokonságot? Tudományos történetírásunk ugyanis már jóval a finnugor paradigma kidolgozása előtt meghaladta a sztyeppei népek azonosításának leegyszerűsítő képzetét. Az egyik tankönyvben idézem Pray György jezsuita tudós idevágó gondolatait 1774-ből, aki a régi történeti és újabb nyelvészeti ismeretek egyeztetésével a hunok, avarok, magyarok és finnek rokonságáról – és nem azonosságáról! – beszélt. Ám ha a kora-középkori népek kialakulását szintén nem lineáris folyamatként láttatja a mai tudomány, hanem több ágon vitt történetként, akkor a magyar etnogenezistől miként lehetne teljesen izolálni a hunokat, az avarokat, s még egy sor más sztyeppei népet?

Bálint Csanád kifogásolja még, hogy az etelközi magyar politikai szervezettséget államként tartom számon, mondván egy állam hatalmi szervezetének része a törvénykezés, a pénzverés vagy a kancellária. A hazai és nemzetközi történettudomány, történeti szociológia, szociális antropológia, jogtörténet ennél megengedőbb.

Államnak azt az adott terület lakossága feletti tartós, intézményes és független főhatalmat nevezzük, amelyik képes érvényesíteni politikai akaratát. Ez az államiság tértől-időtől független lényegi minimuma. Nem én találtam ki azt, hogy a Szent István előtti másfél évszázadban is volt magyar állam. A hazai kutatásból Kristó Gyula néhai akadémikust említem, aki nagy monográfiában összegezte államiságunk kezdeteit (1995). S mielőtt Bálint Csanád az egyetemes távlatot hiányolná mondandómból, felidézem az általa is nagyra becsült Walter Pohl okfejtését. Az osztrák akadémikus a hunok, az avarok és a X. századi előtti magyarok államát a sztyeppei birodalmak közé sorolta, amelyek a közép-európai államiság nem-római típusú alternatíváját jelentették a népvándorlás korában (2003).

Megtisztelő, hogy Bálint Csanád nekem tulajdonítja a „nagyfejedelem”, valamint a „Magyar Nagyfejedelemség” terminus „kreálását”, de ez a dicsőség nem engem illet. Néhai kedves tanárom, Makk Ferenc professzor 1998-ban már használta a Magyar Nagyfejedelemség kifejezést a Géza- és István-kori magyar–bolgár kapcsolatokról értekezve. A korai magyar uralkodókra alkalmazott görög megas arkhon és a latin senior magnus jelzős szerkezet pedig egyaránt ’nagyfejedelem’ értelemben fordítandó, amiről szintén Makk Ferenc filológiai elemzéséből lehet tájékozódni.

S hogy ne csak az őstörténetről essék szó: Thoroczkay Gábor középkortörténész nem fogadja el kutatási eredményemet, hogy Szent István koronázásának helyszínéül Székesfehérvárt jelölöm meg. Várom az Esztergom mellett szóló érveit, de addig megjegyzem, hogy a kútfők tanulsága mellett egy analógia szintén Fehérvár mellett szól: István a frank-német királyok egyházmegyei központ nélküli koronázó székvárosának mintáját követte, s hagyta utódaira: Aachenben a kölni, Székesfehérvárott az esztergomi érsek szokott koronázni.

Végül egy történelemtanári megnyilvánulásról: „a gyerekek nem hülyék, nyilván kérdezni fognak”. Remélem is, hogy ez a szépmíves gondolat általános érvényben marad! A gyerekek valóban nem hülyék, és hogyha a korai magyar múltról is minél többet fognak kérdezni, akkor a tankönyvek átírása nem volt hiábavaló.

A szerző történész

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.