Csendőrök a Horthy-korszakban

Érdemes tisztázni, mi volt a csendőrök fő feladata Horthy Miklós Magyarországán.

Budapest, 1944. június 1. A deportálás Magyarország német fasiszta megszállását követõen. MTI Fotó: Reprodukció Fotó: -

Parádi József szerint az 1941-es deportálásokról (ezeket ő is „kitoloncolásnak” becézi, miként Szakály Sándor) szóló vitacikkében azt állítja, hogy állításaimat „nem támasztottam alá kellő számú tényekkel.” (MN 2020. szeptember 3.)

Kezdjük azzal, hogy figyelmetlenül olvasta vitacikkeimet, ezekben részletesen bizonyítottam, hogy ellentétben állításával: a deportáltak többsége, kb. 18.000 ember közül kétharmad magyar állampolgárságú zsidó ember volt. Szó sem volt valamiféle összeesküvésről, a hatósági szervek, a főispánoktól az utolsó csendőrig a kormány, a belügyminiszter világosan megfogalmazott (igaz: reservált, vagyis titkos) rendeleteit hajtották végre.

Parádi azt hiszi, hogy a magyar csendőr, minden egyes magyar csendőr, mindig és mindenkor fegyelmezetten viselkedett. Ezt szerinte biztosította neveltetése, szakmai felkészültsége, és általában a „testület szellemisége”, amely olyan volt, hogy egész egyszerűen elképzelhetetlennek tartja Parádi, hogy egy csendőr ne a csaknem száz szolgálati szabályzatban leírtakat követte volna.

Érdemes tisztázni, mi volt a csendőrök fő feladata Horthy Miklós Magyarországán: a rend, és a (politikai) nyugalom minden áron való fenntartása. Közismert, ma is használjuk a „csendőrpertu”-kifejezést. Ez az 1920-as években terjedt el Magyarországon, és arról szól, hogy bizonyos helyzetekben a csendőrök akár idősebb embert is, engedély, felszólítás nélkül „letegezhettek”, miközben a nekik kiszolgáltatott paraszttól a csendőr elvárta, megkövetelte, hogy alázatosan magázza. „Cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak, megírják ki lesz a követ…” – írta a József Attila 1937 tavaszán.

Kemény Gábor, aki Szálasi Ferenc nyilaskeresztes kormányában külügyminiszter volt, némi nosztalgiával emlékezett arra, hogy amikor vezére elkezdett szervezkedni 1930-as évek közepén: „Szálasi új hangja fokozottan visszhangzott a magyar közélet csendőrszuronyos csendjében.” A csendőr- és rendőr detektívek, ahogy ezt az egyik nyilas képviselő mondta: „állati kegyetlenséggel verték” a letartóztatottakat. Például az 1939 februári Dohány-utcai zsinagógánál elkövetett merénylet állítólagos tettesei a rendőrségen belőlük kivert vallomásaikat a bíróság előtt természetesen visszavonták.

Parádi nem ismeri az 1941-es deportálások történetét. Rosszul tudja, a németek akkor nem hogy nem bíztatták a magyarokat arra, hogy távolítsák el a saját zsidóikat az országból, hanem egyenesen megtiltották a magyar kormánynak a zsidók deportálását. Parádinak elegendő lett volna figyelmesen elolvasni azt, amit Szakály kollégám idézett Bárdossy László miniszterelnöktől és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztertől ezzel kapcsolatban. Mindkét vezető politikus a Képviselőházban vallotta be, hogy szerették volna a zsidók eltávolítását folytatni, de ez a németek tiltakozása miatt nem volt lehetséges.

Nem csak 1941-ben, hanem 1944-ben vadállati kegyetlenséggel, brutalitással vettek részt az ország „zsidótlanításában” a csendőrök. Mivel ez nagyon kényelmetlen, kellemetlen téma Parádi számára és nem lehet beilleszteni a minden körülmények között fegyelmezetten, a szolgálati szabályzat szellemének és betűjének megfelelően viselkedő, egyedül az ő fantáziájában létező csendőrről, azt próbálja legalább magával elhitetni, hogy brutális, szadista, korrupt stb. csendőr nem csak hogy nem volt, de az 1944-es deportálásokban alig néhány csendőr vett csak részt. A valóságban hosszabb-rövidebb ideig mind a kb. 20.000 csendőr részt vett a zsidók gettókba, gyűjtőtáborokba, majd ezekből a vagonokba terelésében.

1945-ben a nemzetközi zsidó segélyszervezet, a Joint több országban is támogatta, szervezte a túlélők emlékeinek összegyűjtését. Magyarországon a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) Bethlen-téri irodáiban nem csak segélyt, segítséget kaptak az oda ellátogatók, hanem kb. 3800 esetben jegyzőkönyvbe is mondták, hogyan, hol élték túl a holokausztot. A DEGOB-jegyzőkönyvekben viszonylag gyakran tesznek említést a csendőrökről. A jegyzőkönyvek a neten bárki számára, akár Parádi József és rendvédelmis kollégái számára is hozzáférhetők, megismerhetők (www.degob.hu). Az egyik munkácsi kereskedő így emlékezett: „A kisegítő kolozsvári csendőrök szíjakkal és vastag botokkal hajtottak, mint a barmokat és nem egy áldozat maradt ott halva az úttesten. Egyszer jelentkezni kellett a téglagyárban a 16-40 év közötti férfiaknak.

Felsorakoztunk és különféle tornagyakorlatokat végeztettek velünk, aki nem csinálta úgy, ahogy ők azt akarták, azt puskatussal véresre verték, engem is olyan borzalmasan megvertek, hogy csak csodálkozom rajta, hogy bírtam ki.” (DEGOB 1029). Mások arra emlékeztek, hogy a munkácsi téglagyári gyűjtőtáborban borzalmas volt az élet: „Idegen határcsendőrök érkeztek, akik hajszolva, ütlegelve kergették át a zsidókat a téglagyárba, ahol aztán mindennapi volt az ütlegelés, halálra verés és kínzás.” (DEGOB 14.) A huszti gettóban egy gazdag ember, bizonyos Landau-nevű megpróbálta értékeit elrejteni. Levetkőztették, és a cipőjében aranypénzt találtak. „Landaut 3 magyar csendőr lefektette a földre és puskatussal verték. Amikor már nem tudott mozdulni, elvitte egy csendőr és lelőtte. Ezután mentünk az állomáshoz és ott a vagonokba beszálltunk a csendőrök korbácsolásai között. Mi az utolsók voltunk és így csak 52-en voltunk egy vagonban. Utánunk jöttek a magyar csendőrök és még mindig pénzt kértek és mivel már nem volt, nagyon megvertek bennünket.” (DEGOB 153.) Egy 46 éves géplakatost a szamosújvári gettóban kínozták: „Itt vallatni kezdtek a csendőrök, miközben ütöttek-vertek. Egy pesti detektív is volt ott és tüzes vasakkal égettek bennünket, hogy adjuk ki az ékszert és pénzt. Ha abbahagyták, másnap folytatták a verést.” (DEGOB 2006.) Csendőrök természetesen nem voltak ellenségei a saját zsebüknek sem, loptak, raboltak, fosztogattak, miközben az ország zsidótlanításán „fáradoztak”. „Sok bajunk volt a csendőrökkel. Amilyen emberségesek voltak a rendőrök, olyan brutálisak voltak emezek. Csak ordítozva szóltak ránk vagy feleltek kérdéseinkre és a vállukon megbillentett puskatussal ütötték oldalba a zsidókat. Apróbb üzletektől azonban ők sem idegenkedtek. A téglagyárban leadott tárgyakkal folytattak cserekereskedelmet, természetesen a saját zsebükre.” -idézte fel az egyik szegedi holokauszt túlélő. (DEGOB 3555). A pestszenterzsébeti (és más gettókban is) bevett szokás, gyakorlat volt, hogy: „A csendőrök villanyárammal vallattak, különösen a gazdagabb, tekintélyesebb férfiakat szedték össze és verték őket, kutatva ékszerek, pénz után. Szinte már-már ott tartottunk, hogy alig vártuk a bevaggonírozást, azt hittük, ennél már semmi sem lehet rosszabb.” – vallotta a pestszenterzsébeti gettóról egy fiatal (1944-ben 21 éves) gyári munkásnő. (DEGOB 3322). Nagyvárad volt az egyik leghírhedtebb gyűjtőtábor. Egy 52 éves dobozkészítő így emlékezett: „Egyik nap a csendőrök részeg állapotban mindnyájunkat teherautókra raktak és bevittek a községházára, ahol mindenünket elvették, jól összevertek és bevittek a nagyváradi gettóba. A gettóban volt egy vallatóhely, a Dreher Sörgyárnak egy raktárában, ahol körülbelül 30 csendőr Budapestről nyomozott, akiről valamit sejtettek, vagy pedig akit feljelentettek, azt nagyon megkínozták. A veréssel kezdték, és magas feszültségű áram mellett, középkori vallató eszközökkel igyekeztek kihozni azt, hogy ki, mit nem vallott be. Volt, akit 10 napig is ott tartottak. Ezek a kínzások minden emberi képzeletet felülmúltak. Hordágyon vitték ki onnan az embereket és a legtöbben utána öngyilkosok lettek. Az én esetemet súlyosbította az, hogy még a feleségemet is bántalmazták, azzal, hogy értékeket elrejtettünk.” (DEGOB 2623).

Parádi József sem állíthatja, nem is állítja, hogy mindez megfelelt az általa említett csaknem 100 csendőrségi szolgálati szabályzatban leírtaknak. Javaslom, hogy ne csak ezeket a csendőrségi szolgálati szabályzatokat olvasgassa, hanem látogasson el néhány vidéki és fővárosi levéltárba, kezdjen el kutatni és hamarosan tömegével fog csendőri visszaélésekről, brutalitásról, embertelenségről szóló eredeti levéltári forrásokat találni.