Első tétel: senki sem felelős elődei gaztetteiért (a jókat sem sajátíthatja ki). Második tétel: egyetlen ország sem felelős azért a politikáért, melyet vezetői évszázadokkal vagy évtizedekkel korábban folytattak. Akkor sem, ha – legyen az rabszolgatartó, bolsevik-kommunista vagy náci – államaik pusztulásával és tízmilliók halálával járt. Harmadik tétel: az idő múlik, a történelmi áthallások és beidegződések nem igazán.
Így van ez a birodalmi hagyománnyal és gondolkodásmóddal, melyektől Európa a római impérium, a Német-római Császárság és az újkori gyarmatosítás óta sem képes megszabadulni. Annak ellenére, hogy a leghosszabb életűek működése is hódító háborúkkal, fosztogatással, súlyos gazdasági-kulturális visszaeséssel, végül összeomlással járt. Vérben fogantak és vérben bomlottak föl. Maradandó értéket a nemzetállamok produkáltak, beleértve kicsiket és nagyokat egyaránt. A Firenzei Nagyhercegség, a Velencei Köztársaság, a pápai állam, Franciaország, Anglia, Írország, holland Németalföld, Lengyelország vagy épp Magyarország akkor is saját kultúrát építgettek, amikor puszta fönnmaradásukért kellett küzdeniük. Hatottak egymásra, de jellegzetességeiket nem vesztették el.
Más az észszerű együttműködés, megint más a politikai-gazdasági kényszer. A megszülető-vajúdó-fölbomló birodalmak tanulságai azért válnak újra és újra időszerűvé, mert túl sokan vannak, akik a közelmúltból sem képesek okulni.
Egy ideje az Európai Unió számos vezetője és hangadója olyan totális egységet próbál kierőszakolni, melynek egyetlen feltétele sem áll fönn. Különböző nyelvek, eltérő gazdasági fejlettség, földrajzi adottság, mentalitás, történelmi-kulturális szokások és hagyományok mind olyan tényezők, melyek meghaladásától a kontinens távol áll. Ehhez képest a politikai színpad jó részét álságos jogi és nagyon is valóságos pénzügyi zsarolás, kisszerű alkuk, ciklusról ciklusra vergődő törpepártok, képzetlen figurák népesítik be. Mit nekik brexit, mit a világjárvány, a dél-európai országok katasztrofális eladósodása meg az ellenőrizetlen migráció? Nekik egy Deutsch Tamás nevű magyar EP-képviselővel van bajuk. Pontosabban azzal, hogy kollégája, Manfred Weber egy megjegyzését a Gestapo és az ÁVO érveléséhez hasonlította. A felháborodás szószólója, Othmar Karas osztrák EPP-alelnök – nem mellesleg kilenc van belőlük – egy hitszónok hevületével, netán egy néptanító fölemelt mutatóujjával szorgalmazza: ki a néppártból a renitenssel! Hiába a bocsánatkérés a nem túl szerencsés hasonlat miatt, a játszma a néppárti elnökség kompromisszumos döntése nyomán láthatóan nem ért véget.