Az önkény a szép szavakkal kezdődik

Nehéz szó nélkül hagyni azt a komédiát, mely az Európai Parlament ülésein sorozatosan ölt testet.

Fotó: Bach Máté

Karas szülőhazája birodalmi hagyományban éppen nem szűkölködik. Időszerűségét némely politikus lázálmaiban máig sem vesztette el, csak épp kiterjed egész Európára. Ausztriában a második világháború súlyos tanulságai ellenére a Németországgal egyesülést százezrek szorgalmazzák. 1919-ben a szociáldemokrata Renner-kormány kommunista hatalomátvételtől rettegett, és attól, hogy – akár Magyarországon – a szovjet befolyás kiterjed Ausztriára is. Ehhez képest a Tanácskormány bukása után siettek a menekülő magyar bolsevik vezetőket befogadni. (A „vörös Bécs” – néppárti–zöld koalíciós kormány ide vagy oda – azóta sem túl meglepő.)

Adolf Hitler bécsi bevonulását másfél millióan ünnepelték. A harcoló német Wehrmacht parancsnokaitól eltekintve a náci erőszakszervezetekhez nem kevés osztrák csatlakozott. Köztük a zsidók deportálásának legfőbb felelőse, Adolf Eichmann; Ernst Kaltenbrunner SS-tábornok, a Birodalmi Biztonsági Hivatal (RSHA) vezetője; nem utolsósorban Arthur Seyss-Inquart, a holland zsidók elhurcolását és százezrek kényszermunkáját szervező helytartó.

Karas úrnak tehát – merőben más előjellel, de – van hová visszanyúlnia. Országának szerencsére nem kellett az ÁVO rémuralmát megtapasztalnia, de a jóember hiányos történelmi ismeretei ellenére tudhatná: mind a fegyveres, mind a fegyvertelen önkény csodás víziókkal és szép szavakkal kezdődik.

Sajátos, hogy esetünkben Deutsch végleges kiátkozását épp a német néppárti frakció fogta vissza. Vezetője, Mandfred Weber hol így, hol úgy nyilatkozik, többek közt: „A nacionalizmus Európában ismét kísértő szelleme a fő ellenfél.” Továbbá: „A nemzetállamok csak az egyesült Európában lehetnek erősek.” Legutóbb nemes egyszerűséggel pirított Boris Johnson brit kormányfőre: „A mai világban nincs nemzeti szuverenitás. Még a nagy országok számára sem.”

Így készül fából a vaskarika.

Eltekintve az áthallástól – akár a Német-római Császárság, akár a náci Harmadik Birodalom esetében –, Weber úr annak a Nagy-Britanniának üzen, mely évszázadokon át egy valódi, több földrészre kiterjedő birodalmat hozott létre, megteremtve – többek közt – az angol nyelv világuralmát. Ma viszont kilép egy épülgető birodalomból. A jóember és elvbarátai valamiféle képzelt Európa nevében ágálnak, mely nem csak földrajzi fogalom. Célja sokkal inkább a pőre gazdasági érdekérvényesítés, jogi bűvészkedéssel a kommunizmus fél évszázados rémuralmát elszenvedett országok megregulázása, a nemzeti kultúrák elsorvasztása és deviáns kisebbségeknek az óriási többséggel összeugrasztása, szokás szerint a „szebb jövő” nevében.

Hol van már az EU összehangoltan versengő sokszínűsége és eredeti, valóban demokratikus célja, a szubszidiaritás, mely a döntéseket a polgárokhoz legközelebb eső szintjén óhajtja meghozni? Helyette senki által meg nem választott „civil szervezetek” létrehozását ösztönzi és pénzeli, hogy a neki nem tetsző kormányokat destabilizálja. A Soros-jelenség csak a jéghegy csúcsa. Az úgynevezett mélyállam mind a tengeren túl, mind Európában akkora erőforrásokat állít csatasorba, mellyel a küzdelmet a (ma még önálló) országok valóban üggyel-bajjal veszik föl. Szabad sajtóról, ügyészségről, bíróságról stb. papolnak ott, ahol egyik is, másik is a tőketulajdonosoktól meg az aktuális politikai erőviszonyoktól függ. A nép kegye változó, a pénzzel, főképp a sok pénzzel aládúcolt érdeké nem. A választásokat világszerte inkább a tömegmédia befolyásolja, semmint a valóság. A nagytőke pórázán rángatott fősodratú hírközlés nem a fölismert és megtapasztalt nemzeti célokat meg az okos nemzetközi együttműködést szorgalmazza, hanem a nagyok érdekét a kicsik és még kisebbek ellen. Vagyis az évezredes harc felújítását a lelkekért és az erőforrások meg a javak aránytalan elosztásáért.

A független Magyarország a kora Árpád-kor óta hódító háborúkat nem indított, dinasztikus küzdelmekben nem vett részt. Csupán védekezett, hogy megtartsa, amit egy évezreden át építgetett. Könyves Kálmán király kilencszáz éve hozta létre a közel ugyanannyi időn át a két fél önkéntes elhatározása alapján működő magyar–horvát perszonáluniót. Károly Róbert király 1335-ben azért szervezte a visegrádi királytalálkozót, hogy a cseh–lengyel ellenségeskedés megszűnjön, s hogy a három ország közt gyümölcsöző együttműködést hozzon létre. Históriánkból kiindulva ezért (is) visszatetsző, ha azok oktatnak minket jogállamiságból, akiknek iskolai tananyaga, közvetlen felmenőik élménye és dicsőí­tett múltja a hódításban és birodalmakban gyökerezik.

Többek közt ez a Deutsch-ügy szembeötlő tanulsága.

Nem óhajtok sem a történelem, sem a magyar EP-képviselő prókátora lenni. Nem szorulnak rám. De nehéz szó nélkül hagyni azt a komédiát, mely az Európai Parlament ülésein sorozatosan, legutóbb a néppárti frakció felemás határozatában ölt testet.

A szerző író