Három hír is átmeneti gondolkodásra késztetett az elmúlt napokban, ami ezekben a járványterhes, posztbejglista időkben nem is olyan rossz teljesítmény. Az első mindjárt az volt, amikor, némiképp váratlanul, számomra is kiderült, hogy eddig nem Kim Dzsong Un volt a Koreai Munkapárt főtitkára. Mindenki nyugodjon meg gyorsan, most már ő az, miután a pártkongresszus „teljes mértékben támogatta” a megválasztását „a forradalom vezetője, valamint az egység és útmutatás központjának” tisztségére.
Mielőtt mindezt egy kicsit jobban kibontanánk, pihenjünk meg egy pillanatra és adózzunk főhajtással e nyelvi csoda előtt, hiszen az egység és útmutatás központja alighanem az orwelli újbeszél csúcspontja, innen nehéz lesz feljebb kapaszkodni. Szóval az van, hogy a kongresszus küldöttei elérkezettnek látták az időt, hogy újabb tisztséggel ruházzák fel a különös ábrázatú vezetőt, ami nem csoda, hiszen ki a fene akarja egy rakétára szíjazva végezni, útban Japán felé. Ez a lépés ugyanakkor, lássuk be, nagyrészt szimbolikus jelentőséggel bír, de ha nem teszik meg végre, talán soha nem tudom meg, hogy kilenc évet kellett várnunk a felemelő pillanatra, hiszen a párt annak idején a kedves papát, Kim Dzsong Ilt örökös pártfőtitkárrá választotta.
Most viszont az történt, hogy a kedves elhunytat leváltották a posztról és Kim Dzsong Un immár nem csupán első titkár, hanem fő is, újabb komoly muníciót biztosítva ezzel a téboly államára szakosodott elemzőknek. Ez a mi mostani Kimünk egyébként ahhoz képest, hogy nemrég még esetleges elhalálozása miatt aggódott a világ, igencsak belehúzott, pillanatnyi kétséget sem hagyva afelől, hogy rendnek kell lennie odakint is, meg odabent is.
Abból, hogy veszett kutyának nevezte Joe Bident, akit ezért aztán le agyon kellene ütni egy bottal, de ízibe, ugyanarra a következtetésre is juthatnánk, hogy nem lesz randi egyhamar (mint ahogy volt szegény Trumppal, ugye) a lekutyusozott mindjárt elnök és az észak-koreai lángelme között, mert azért önérzet is van a világon, meg persze diktátorokkal egyébként sem haverkodunk, kivéve, ha valami olyasmin üldögélnek, amire szükségünk van, de azért azt gyanítom, hogy előbb-utóbb közelednek majd az álláspontok.