Jó, ha nap mint nap szembesülünk vele, hogy az erős és saját jogán sikeres Magyarország legádázabb ellenfelei nem Brüsszelben vagy Washingtonban ülnek, hanem Budapesten. Történt nemrég, hogy Varga Judit igazságügyi miniszter egy közösségi oldalas bejegyzésében leírta, hogy a Momentum és a DK ötlete élesben is megbukott a Facebook megregulázását illetően, hiszen Ausztráliában azzal próbálkozott a kormány, amit a magyarországi ellenzék pártolt, ám elkerülve a kilátásba helyezett bírságot, a Facebook inkább ab ovo megtiltotta az ausztrál felhasználóknak a politikai hírek közzétételét. Ezért – folytatva az érvelést – a magyar utat kell követni ebben is, például a reklámadó befizetésére kötelezni bármilyen technikai óriáscéget. Így tett idehaza a Facebook is, ami persze nem a végcél, csak egy, a nem kevés elvárás közül, de legalábbis nem rossz kezdet.
Abban persze senkivel sem lenne vitám – és ezt korábban e hasábokon is leírtam –, hogy a mostaninál sokkal komolyabb, szigorúbb, hathatósan betartatott törvényi szabályozás kell, mert ennek hiányában a közösségi oldalak ugyanazt fogják tenni a magyar, jobboldali gondolattal, mint amit az Egyesült Államokban tettek. Egyszerre csak eltűnnek az oldalaink, és még csak meg sem kérdezhetjük, mert jogunk sem lesz hozzá, hogy mégis milyen alapon?
Idáig a történet még viszonylag szép fénytörésben látszott, ám megidézett balsejtelemként érkezett Varga Judit posztja alá Donáth Anna és elénk szórta a megszokott, unos-untalan ismételgetett balos propagandát és kommunikációs paneleket a diktatúráról, ellehetetlenítésről és egyebekről. Az embernek időnként az az érzése, nem igaz, hogy ezeket a jelzőket tényleg nem véletlenszerűen húzzák elő egy kübliből, annyira random módon nevetséges az egész. Hadd meséljek el egy igazán rövid és friss sztorit, ami egyszerre mutatja meg, mennyire túltolják a biciklit a heccsajtóban, miközben egyetlen képzeletbeli olvasószerkesztő sem szól oda, hogy állj, ez azért már egy kicsit tényleg túl sok, ne csináljuk.
